Ma, amikor nem divat a felelősség, és sokan kibúvókat keresnek és találnak, hogy járomnak érzett szorításából kiszabaduljanak, ők továbbra is ösztönösen vállalják a törődést, a gondoskodást.
Ma, amikor nem divat a felelősség, és sokan kibúvókat keresnek és találnak, hogy járomnak érzett szorításából kiszabaduljanak, ők továbbra is ösztönösen vállalják a törődést, a gondoskodást. Szünet nélkül viselik ezt a bensőjükbe mart billogot, amíg van kiért, s amíg életük fonala el nem szakad. És különleges módon mindig van kiért, hiszen ha megnőnek a gyermekek, az unokák vágynak a dédelgetésre, gondoskodásra, s aki szerencsés, a dédunokák buksiját is megsimogatja. Az édesanyák azok, akik olyan természetesen tudják sugározni a fényt, mint égi forrásunk, amely csatát nyer fellegek fondorkodó ármányhadával s az éjszakák alantas sötétségével szemben is. Fényruhájukban sóvárogva hazavárják, aki messzire kerül, akit a harcba vezényeltek, s azt is, akit börtönbe zártak. Mert történjék bármi is, anya és gyermek kapcsolatát nem lehet meg nem történtté tenni, szereplőit vezényszóra leváltani.
Érzéseket, gondolatokat, mozdulatokat örökítettek át tudatunk legmélyére, hogy felnőttként továbbadjuk azt, amit ők is elődeiktől kaptak a család, a nemzet folytonosságának a megőrzése érdekében. Érzések, mozdulatok, gondolatok hánykolódtak tudatunk tükrén, hogy megtagadjuk, hogy elfelejtsük azokat, mert másak, különbek akartunk lenni, mint ők. Konokul megfogadtuk, hogy könnyedébben, korszerűbben lépkedünk át az életen, mint ahogyan ők tették. Nem tehernek, nem örökös munkának, aggódásnak, féltésnek, gondoskodásnak éljük meg a mindennapokat – fogadkozunk. Hogy később idegen országban robotmunkát vállalva, a házasságot tehernek érző, és abból egy másik nő oldalán kilépő férj nélkül ugyanabba az igába hajtsuk a fejünk. Ha akarjuk, ha nem, örökös felelősségre ítélve. Amiről egyszer csak kiderül, hogy nem is nyűg, nem is teher, csak a szeretet maga.
Vajon kell-e, szükséges-e manapság az édesanyák féltő, óvó és megrovó tekintete? A sikereinkért érzett öröm mellett a szemrehányás, hogy az útnak vélt nagy vállalkozás, amin magabiztosan elindul a mindentudó gyermek, a jóslatoknak megfelelően zsákutcának bizonyult. És nehéz, nagyon nehéz erőt gyűjteni az újrakezdéshez. Vagy túlságosan magasra vezetett az út, olyan régiókba, ahol már nincs sem idő, sem türelem gondozni, dédelgetni azt, aki már csak terhet jelent az idő szorításában vergődő gyermek számára. S megoldásként, ha önszántából nem is akarja, két bőrönddel elindítják oda, ahol egész nap szem előtt van, s mindhalálig a gondját viselik.
Május első vasárnapja az édesanyák ünnepe. Fénye ragyogja át minél hosszabb időre mindennapjainkat.
