Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Azt reméltük, hogy nagyobb sikerrel tudjuk hazahozni és népszerűsíteni Ferenczy Józsefet, a 20. század kezdetének kiváló temesvári festőjét, aki 1866-ban Marosvásárhelyen született, itt végezte iskoláit, majd budapesti, párizsi és müncheni tanulmányai után Temesváron telepedett le, és vált elismert alkotóvá. A tervezett visszahonosítás, népszerűsítés sajnos nem az elképzeléseink szerint történt. Bánsági vendégeinket, Szekernyés János művészeti írót, a Ferenczy Józsefről szóló kismonográfia szerzőjét és dr. Bodó Barna egyetemi tanárt, a könyv szerkesztőjét a vártnál kisebb, de annál lelkesebb közönség hallgatta. A bemutatón jelen volt családjával együtt a festő Marosvásárhelyen élő unokája, Ferenczy István építőmérnök, aki a nagyapával kapcsolatos emlékeiről beszélt. Kilyén Ilka színművésznő pedig két szép verssel teremtette meg a bemutató hangulatát, vert hidat költészet és festészet között.
Elfelejtett alkotók
Miért van az, hogy az utókor egyes alkotókat túlbecsül, mások pedig nem kapják meg a munkásságuk alapján kijáró tiszteletet? – keresi a választ a könyv előszavában Bodó Barna, aki példaként a szintén Temesvárhoz kötődő Bolyai Jánost említette. Legnagyobb matematikusunkat halála után hamar elfeledték, és Schmidt Ferencnek kellett felfedeznie. Ferenczy József munkásságát is fel kellene fedeztetni Temesvár után szülővárosában is, ahova a festő feltehetően azért nem tért vissza, mert a Bernády-korszak előtti kisváros nem kínált számára olyan feltételeket, mint a Bánság lendületes fejlődésnek indult fővárosa.
Elsőként 1972-ben Borghida István művészettörténész közölt tanulmányt az Utunk szépirodalmi lapban az erdélyi magyar képzőművészet elfelejtett alkotójáról. A temesvári Szórvány Alapítvány a Bánsági Magyar Panteon első kötetében Miklósik Ilona írásával idézte fel emlékét, majd születésének 150. évfordulója tiszteletére konferenciát, kamarakiállítást szervezett, és annak anyagából adott ki egy Ferenczy-albumot. Teljes pályaképének megrajzolására, amelyet a kiállításairól, festményeiről, munkásságáról a korabeli újságokban megjelent írásokkal egészített ki, Szekernyés János műkritikus, műtörténész vállalkozott. A kismonográfia a festő néhány fontos művének a reprodukcióját is tartalmazza. Ezzel szinte egyszerre jelent meg Annemarie-Podlipny-Hehn művészettörténész német, magyar, román nyelvű albuma Ferenczy József művészetéről, a szerző a Ferenczy-archívum anyagával is rendelkezik.
Bár a marosvásárhelyi születésű festőről közöltünk már egy összefoglaló ismertetést lapunkban, ezúttal a bemutatón elhangzottakból azokat a részleteket elevenítjük fel, amelyek kiegészítik a korábbi méltatást.
Temesvárt választotta
A katonasággal bőségesen megrakott garnizonvárosból a XIX. század végi és a XX. század kezdeti, párját ritkító fejlődés és kibontakozás nyomán született meg a modern Temesvár. A várost egy Bernádyhoz hasonló tehetségű polgármester, dr. Telbisz Károly vezette 1835–1914 között – hangzott el Szekernyés János előadásában. A könyv szerzője hosszú éveken át állt a temesvári képzőművészek egyesületének élén, vezetésével pedig különleges élmény egy városnéző körúton részt venni. Előadásából idézünk a továbbiakban.
Az erőteljes fejlődésnek indult város, a színházat és részben a zeneművészetet leszámítva, a művészetekre keveset áldozott. Temesvár szülötte volt Brock Károly, a brit királyi udvar hivatalos festője, aki azonban Londonban élt. A helybeliek a várost felkereső vándorfestők vagy budapesti festők szolgálatát vették igénybe. Ilyen körülmények között került 1901-ben friss házasként Temesvárra Ferenczy József, gazdag és alapos művészi felkészültséggel, iskolázottsággal, tapasztalattal és elszántsággal.
Az orgonaépítő fia
37 évvel korábban Marosvásárhelyen, a Király utca 29. szám alatt született, a Vártemplomban keresztelték meg reformátusnak, és egyfajta művészi indítékot jelenthetett számára orgonaépítő édesapja, Ferenczy István mestersége – mondta Szekernyés János, majd hozzátette, hogy érdemes lenne felkutatni az apa által épített orgonákat. Mivel a családfő korán meghalt, édesanyja a frissen alapított polgári fiúiskolába tudta beíratni. A feljegyzések szerint iskoláskönyveinek margóját telerajzolta az 1848–49-es szabadságharc jeleneteivel, és eltökélt szándéka volt, hogy festőművésszé válik, amit a gyermekeit egyedül nevelő anya anyagi helyzete nem tett lehetővé. Sikerült viszont meggyőznie fiát, hogy egy rokon szakmát, a fényképészetet tanulja ki. Hajlott erre, és Budapesten nagy szerencséjére Divald Károly fotóműhelyébe tévedt be. Ennek tulajdonosa, aki több városban is műhelyt működtetett, a fiatal segédet vállalkozásának központjába, Eperjesre küldte, ahol megnyílt Ferenczy József számára a világ. A népes Divald család is nyitott és fogékony volt a művészetekre, egyik tagjához, Divald Kornélhoz, aki művészettörténészként a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává vált, Ferenczy Józsefet szoros barátság fűzte, ő illusztrálta első kötetét.
Festészeti tanulmányok
A mester hamar felfedezte az inasból segéddé előléptetett fiatalemberben a művészi hajlamot, és arra ösztönözte, hogy ne elégedjen meg a fotográfiával, végezzen festészeti tanulmányokat. Ajánlólevéllel küldte az akkor magániskolát indító Bihari Sándorhoz. Így tanulmányait Budapesten kezdte, majd Párizsban folytatta, ahol a Julien Akadémia hallgatójaként nehéz anyagi körülmények között rajzolással, portrékészítéssel próbált anyagi eszközökre szert tenni. Mivel Münchenben olcsóbb volt a megélhetés, áttelepült a német városba, ahol a festészeti akadémia kurzusait látogatta, majd visszatért Párizsba, végül tanulmányait Budapesten fejezte be.
Eltűnt festmények
Ezt követően vette feleségül a Divald lányt, Emíliát, akivel Temesváron telepedtek le. Kezdetben egy szerény műtermet bérelt a város főutcáján, ahol rajzolgató szépasszonyokat, gyermekeket kezdett oktatni. Elég korán kapott hivatalos megrendeléseket, az első portrék egyikét Dóczy Józsefről, a nótaköltőről festette, aki Szabolcska Mihály Tele van a város akácfavirággal című verséjének zenéjét szerezte. A színház igazgatójának, Makó Lajosnak az arcképét is megfestette, aminek hatására egyrészt a polgári családok keresték meg, majd a hivatalosságok, a városháza, a megyeháza látta el megrendelésekkel, s mindkét intézmény hivatalos festőjévé vált. A korábbi főispánok, tisztségben levő hivatalos személyek arcképe mellett jeles politikusok, Kossuth Lajos, Deák Ferenc portréját is megfestette. Ez a gazdag anyag, amiről a korabeli sajtó részletesen beszámolt, nyomtalanul eltűnt. A városháza dísztermében levő festmények jelentős hányada fellelhető ugyan a városi múzeumban, de ami a vármegyeházán volt, arról semmit sem lehet tudni. Eldobták, elpusztult, valahol lappang? – tette fel a kérdést az előadó.
Kapcsolat Budapesttel
A portrék mellett nagy előszeretettel festett tájképeket, csendéleteket, több száz, talán több ezer festményt, ezeknek is nyoma veszett. Nagy figyelmet fordított arra, hogy ne szakadjon meg a kapcsolata Budapesttel. Először 1897-ben vett részt a millennium alkalmából felavatott Műcsarnokban megrendezett kiállításon, utána folyamatosan jelen volt a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon tárlatain. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy a Nemzeti Szalon jelentősebb kiállításait Temesvárra is elvigye. Ennek érdekében közbenjárt a hivatalosságoknál, a korabeli sajtóban népszerűsítette ezeket a tárlatokat, és több kollégájáról is kritikát közölt. A művészetet minden eszközzel igyekezett népszerűsíteni, nemcsak festeni tanítgatta a jelentkezőket, külön kurzust is indított, amelyen a különböző korszakok, stílusok történetét áttekintve mutatta be a képzőművészet fejlődéstörténetét.
Fogékonyan reagált a változásokra is. Bár akadémikus festő volt a szó többszörös értelmében is, hiszen festőakadémiákon tanult művészként portréiban az akadémikus stílust követte, de tájképeiben és virágcsendéleteiben már inkább hajlott a posztimpresszionizmus felé, majd az I. világháború végén és a következő években az expresszionizmus is megérintette. A munkástémával együtt a resicai kohók, az égő tűz, az öntött vas látványának is több festményt szentelt. Egy másik vonulatot képeznek egyházművészeti alkotásai, a Júdás vagy az Árulás, amit több változatban megfestett, akárcsak a Lázár feltámadását. Fő művének a temesvári piarista templom mennyezetének négy freskóját tartják.
Drámai időszakok
Ferenczy József azon kivételes személyek közé tartozott, akik a művészetből meg tudtak élni, nem volt polgári foglalkozása. Az első világháború kitörését követően Münchenbe költözött, abban reménykedve, hogy ott jó a festmények piaca, csakhogy azt a háború megszüntette, ezért arra kényszerült, hogy 1917-ben visszatérjen Temesvárra, ahol élelemért volt kénytelen eladni festményeit. Éle-tének nem csak ezek voltak a drámai pillanatai.
Az impériumváltás után is próbált alkalmazkodni az új életkörülményekhez, és a Bánsági Művészek Alkotószövetségének alelnöki tisztségében komoly erőfeszítéseket tett, hogy a Bánságban maradt művészeket összefogják. Érdemei közé tartozik, hogy megkedveltette a művészetet a temesvári közönséggel, sok tehetséges fiatal az ő példáját követve vált festővé. Sajnos egy akkor még gyógyíthatatlan betegség okozta korai halálát, amikor még tele volt elképzelésekkel, tervekkel. Halála után festményeiből életmű-kiállítást szerveztek, és műveinek eladása az özvegy részéről már akkor megindult, mivel fiának taníttatására és gyógykezeltetésére pénzre volt szüksége. Néhány festményt a múzeum vásárolt meg, majd lassacskán megfeledkeztek a festőről.
Amikor a születésének 100. évfordulójára szervezett szimpóziumra és az első album megjelentetésére készültek Temesváron, hiába hirdettek a helyi újságban és hiába érdeklődtek a régiségkereskedőnél, nem került elő egyetlen festménye sem. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy mi történt gazdag életművével – jegyezte meg Szekernyés János, majd hozzátette: reménykednek abban, hogy az évek során előbukkannak Ferenczy-alkotások, és akkor sikerül egy bővebb albumot is kiadni. Végül sajnálatát fejezte ki, hogy nem került hamarabb kapcsolatba a festő leszármazottaival, akik sok rajzát megőrizték.
Az unoka öröksége
– Az 58 évesen elhunyt nagyapám halála után 22 évvel születtem, és 10-12 éves koromban kezdett édesapám bővebben beszélni apjának művészi alkotásairól – vette át a szót a könyvbemutatón jelen levő unoka, a Marosvásárhelyen élő Ferenczy István építőmérnök. – Abban az időben a tébécé nagyon pusztított, és nagyapám három gyermeke közül 16 éves lánya és kisfia is belehalt a betegségbe. 1935-ben édesapám is súlyos tébécéfertőzést kapott, amit akkoriban nagyon nehéz volt gyógyítani, és édesanyja a festmények nagy részét el kellett adja, hogy szanatóriumban kezeltethesse a fiát, aki csodával határos módon három év után teljesen meggyógyult. Édesapámnak nem voltak jó emlékei Németországról, 1929-31 között az ilmenaui technikai főiskolán idegenként tartották nyilván, és megkülönböztetően bántak vele.
Feltehetően más korszakban nem halt volna meg nagyapám, akinek a családi emlékezet szerint festékfertőzés miatt alakultak ki a furunkulusai, amelyek az egész testén elharapództak – emlékezett vissza az unoka.
Hozzátette, hogy nagyapja halá-lakor édesapja 18 éves volt. A középiskolát a piaristáknál végezte, abban az épületben, amelyet a nagyapa freskói díszítenek, és ahol egyetemi hallgatóként ő is tanult, mert egy ideig a temesvári egyetem építészeti kara működött benne. Elmondta, hogy szülei 1940-44 között Vásárhelyre költöztek, ahol lánytestvére megszületett, de 1944-ben kitelepítették őket. 1978-ban pedig, amikor megnősült, az ő lakhelye lett Vásárhely. A temesvári lakás lomtárában találta meg a dossziét a nagyapa rajzaival, valamint a bemutatóra elhozott, sötét tónusú, erdőrészletet ábrázoló festményt a bánsági dombokról.
Ha sikerül a marosvásárhelyi szülőházat azonosítani, akkor egy emléktáblával jelölnék meg, hogy személyiségét, munkásságát bevigyék a helyi köztudatba is – árulta el további szándékukat Szekernyés János. Az unoka pedig örömmel nyugtázta, hogy részt vehetett az eseményen, és reményét fejezte ki, hogy ezáltal fia is közelebb került a dédnagyapa emlékéhez.