Bizonyisten nem akartam vigyázó szemeimet Párizsra vetni. Én csupán utazni szeretek, ami ma már (remélhetőleg) nem bűn, mint mondjuk harmincöt évvel ezelőtt a diktatúrában.
Bizonyisten nem akartam vigyázó szemeimet Párizsra vetni. Én csupán utazni szeretek, ami ma már (remélhetőleg) nem bűn, mint mondjuk harmincöt évvel ezelőtt a diktatúrában. Egyszerűen emberi szükséglet. (Bár ezzel az utolsó félmondattal sokan nem fognak egyetérteni, azok, akik a szükségletek fogalom alatt az azonnali hiányok betömködésének vágyát/tartós lehetetlenségét értik. Lelkük és gyomruk rajta.)
Szóval, hátizsákot dobtunk a hátunkra – mindig kis csomaggal igyekszünk utazni –, repülőre kapaszkodtunk Kolozsváron, és meg sem álltunk a francia fővárosig. Nem először, tegyem hozzá, már-már az otthonosság érzetével csatangoltunk a városban, ám soha nem voltunk vidéken, úgyhogy ezúttal Bretagne-t és Normandiát választottuk. Buszon és vonattal. Gyorsak és tiszták. Az állomásokat idejében, hangosan és érthetően bemondják. Rendszerint időben érkeznek. Mont-Saint-Michel az a sziget-kolostor, mely apálykor földnyelvvel kötődik a kontinenshez, dagálykor viszont szigetté válik. A jelenség ezernyi turistát vonz, a kolostorerőd bejárása nem kis lépcső- és kaptató-fáradság árán nagyon nagy élménnyel és pompás látvánnyal fizet. Világörökség.
Rennes-ben, amely Bretagne (Kis-Britannia) fővárosa, a régi favázas XV-XVI. századi házak és jóval régebbi román kori és gótikus templomok, de barokk középületek mellett arra figyeltünk fel, hogy az autóbuszokon, utcai névtáblákon, köztereken minden kétnyelvű. A francia (állami, 1. sz. hivatalos) mellett breton nyelven is feliratozzák az utcákat, intézményeket és a főváros nevét – Roazhont is. Egyebekben a nyelvet – a még minden elnemzetlenítő korábbi törekvés ellenére – vagy 240 ezer ember beszéli a tartományban.
Caenben, amely Normandia egyik ősi városa, a vásárhelyi várnál kétszer nagyobb erődítmény tövében álló Szent Péter-templomban éppen az Ascensione Domini ünnepére gyűlt össze a város népe. Mindenféle ember, akiknek egy színes bőrű pap misézett. Meglepő volt, de mégsem megrázó, mítoszromboló. A bretonoknak és franciáknak valószínűleg már természetes. Különben banki és egyebekben is szünnap volt a városban, az üzletek fele zárva, a buszok és az egy sínen guruló kereskes villamosok a vasárnapi menetrend szerint percre pontosan érkeztek. A város hosszú ostromot szenvedett 1944 június-augusztusában, szinte teljesen romba döntötte a partra szállással érkező szövetségesek és a németek közötti ádáz harc. Az állomásnegyed már erősen emlékeztetett a bukaresti Északi pályaudvar környékére, csak itt minden hatványozottan volt jelen: a sötét alakok, piszok, bennszülöttek és Afrika–Ázsia szalajtotta kábszeresek, lepukkantak, gyanús dílerek és kéjlányfuttatók. Viszont az állomástéri szálloda tiszta és olcsó, kényelmes, és éles ellentétben áll környezetével.
Ez már átvezetés volt az új típusú párizsi élményekhez. Nem először jártunk a fény városában, de most új, agresszív árnyékokat is láttunk. Feltűnt, hogy mennyi muzulmán koldus ténfereg, sürgölődik, nyüslet, kéreget, rimánkodik az utcákon és tereken. A nők burkakendőben, a férfiak fezben és más jelmezekben, s egymás között románul beszélnek. Ekkor eszméltem rá, hogy azzal a jelenséggel állunk szemben, amit a szociológusok megélhetési mimetizmusnak neveznek. Felveszik a szír menekültek alakját, kegyes szívünkre, naiv együttérzésünkre és persze pénztárcánkra számítanak. A metróban a csinos és nagyon kifestett rimákban és zsebtolvajokban ismertük fel a velünk már nem együtt élőket.
Ám amit a Trocadéro (Musée de l’home) parkjában láttunk az Eiffel-torony tövében, az már emlékeztet a bandaháborúkra, az alvilági akciókra. Az oltyánok vagy bukaresti romák már-már ökölre mentek a szelíd afrikai vicik-vacak árusokkal a helyekért. Területfelosztás volt a vita tárgya. Ám amikor a rendőrség vagy a csendőrség megjelenne, pillanatokkal az őrjárat feltűnte előtt mindenki elpárolog, a szajrét nagy sebesen a bokrok alá rejtik. Majd, amikor a veszély elült, a járőr dolgavégezetlen továbbmasírozik, előbújnak, s minden úgy folytatódik, ahogyan percekkel előbb állt a bál. A területen turistáknak, majálisozó párocskáknak álcázott telefonos megfigyelők tudatják a veszélyt vagy annak elmúltát az ugyancsak modern kommunikációs eszközökkel felfegyverzett brigádosokkal, agrárszökevényekkel.
Ebből is látszik, tanulni sohasem késő, és nem haszontalan. Az idegen nyelvek és -rendészet tanulmányozása hasznos elfoglaltság. A testi erőnlét meg egyenesen élet-, presztízsmentő.
