Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2016-07-27 13:10:01
Játékosan akár így is írhatnók: valahol itt kezdődik a város francia része, hiszen olyan franciásan hangzik itt egymás mellet három-négy épület felirata: Vogue boutique, J’ADORE, majd: Siluette és Actuelle. Számomra, erdélyi lokálpatrióta számára, elgondolkoztató mindez: mit keresnek itt a francia elnevezések? (Ebben az összekuszált migráns- és terrorcselekményes világban nem mertem így fogalmazni: mit keresnek itt a franciák?)
Egyébként volt/van Marosvásárhelynek Németváros része, akkor miért ne beszélhetnénk francia városképről is?
Ez a rovat nem művelődéstörténeti sorozat, de a mai város épületein látható elnevezések ilyenszerű gondolatokat is elindítanak, főleg akkor, ha azok mögött fontos vagy érdekes élmények, emlékek jelennek meg. A francia hatalom, kultúra és nyelv az idők folyamán sokféleképpen vonzotta az erdélyi embereket. Egyes erdélyi kastélyokban nagyon megszokott volt egy-egy francia társalkodónő, aki szigorral vagy majdnem észrevétlenül tanította a fiatal báró- kisasszonyokat és a grófi csemetéket erre a világnyelvre. A török hódoltság után itt maradt osztrákok-németek elleni szabadságharcban Erdély utolsó fejedelme, II. Rákóczi Ferenc a nagy francia királyban és hadseregében remélt, keresett szövetségest. A Marosvásárhelyen beiktatott erdélyi fejedelem szívét ma is ereklyeként Grosboiban, a kamalduli szerzetesek kolostorában őrzik.
A francia–magyar kapcsolatok szimbolikus és szemléletes megfogalmazása Batsányi János költő versében olvasható, aki Kassán az 1789-es francia forradalom hevében és évében így hívta fel a változásra vágyó magyarok figyelmét: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”
Egy évszázaddal ezelőtt legnagyobb íróink, költőink vágya volt Párizst látni. Elég, ha csak Ady Endrére vagy Kuncz Aladárra gondolunk, akik még a boldog békeidők mozgalmas és kulturált Franciaországába érkeztek. Aztán jött a gyászos világháború, és Trianon neve fájdalmassá meg ellenszenvessé tett számunkra egy egész nemzetet.
Lám, mennyi lassan gyógyuló sebet okozott nekünk a történelem, pedig Trianon – számunkra – undorító palotájában nem az átlag francia polgárok, nem a kultúrát, irodalmat szerető és művelő gall utódok tárgyaltak. Voltak nekünk egykor szimpatikus francia neveink is, mint Jean Cauvin (alias Kálvin János), Jules Verne (gyermekkorunk Verne Gyulája), s nekem a franciák emlegetésekor mindig eszembe jut Edith Piaf hangja. Érte és a nagy példaképpé magasztosult Alain Delonért irigyeltem iskoláskoromban azokat, akik franciát tanultak, és nem oroszt.
Azt mondják, valahol elromlott az erdélyi–francia barátság, talán ezek az elegáns üzletek javítanak majd mindezen.