Fülöp Kálmán: Fellegvári emlékek

Az árnyak visszatérnek,

s én látom őket, kérnek:

felejtsem már a titkot,

amikor karhatalmak

kerestek, és a varjak

voltak hűséges gazdák,

kik napjaimba néha

májusok színét lopták,

s ott fenn a ritka ormon,

a fellegvári tornyon

velük repültem tiszta

égen, s ha felhők bújtak éppen,

mikor a sötét zárka

rideg magányát várva

már rettegtem a kíntól,

hallottam ott a csendben,

hogy megszólít az Isten –

s ha addig félni tudtam

ott nyilván megtanultam,

hogy mindig enyém minden:

a Fellegvár, a város,

a kőlépcsők, s a szikla,

a Dónát úti tiszta,

és minden, ami égi… –

ott megtanultam élni –

és elfeledtem félni…