Gál Éva Emese versei
Ha pasztellképet rajzolnék a csendről,
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
Nyári pasztell
Ha pasztellképet rajzolnék a csendről,
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.
Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.
Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,
de a takarók lassan szertemállnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.
Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,
csak örökli a mennyet és pokolt.
Versanya
Oly régen széthullt az az ősi csillag,
melynek porából a Föld született.
Mikor teremtette atomjainkat,
beléjük égette a verseket,
s csak véletlen, hogy mikor szabadulnak
ki az anyagból az oldó szavak,
hiszen minden sejtünk őrzi a múltat:
ős-csillagunk fénye belénk szakadt.
Az ő hangja kondul meg a harangban,
kályhánkban is az ő tüze hevít,
s mert halálában marad halhatatlan,
szétszórta a lét drágaköveit.
A drágakövek itt-ott megfogantak,
hogy ősi csillagporból vers legyen,
és ember adjon hitelt a szavaknak,
akinek a lelke a végtelen,
és akinek testvére minden csillag,
minden ma égő, bolygó kisvilág,
amit az űr kegyetlen öle ringat,
míg halálba nem szavalja magát.
