Gálfalvi György laudációja

„Azért vagyunk a világon, hogy azzá legyünk, akik lehetnénk” – mondotta nemrég egy pályájára visszatekintő interjúban szellemi és közéletünk jelese, aki ma veheti át a jól kiérdemelt Bernády-emlékplakettet. A parafrazált Tamási-gondolatot természetesen nem csak önmaga elé állította vezérelvként, ránk, többiekre, nemzettársaira vonatkoztatva is érvényesíteni szeretné. Mert mindig is közben, közösségben gondolkodott. Úgy, ahogy az elismerés névadója is tette a maga helyén és idejében. Ilyen hit és meggyőződés szerint „világszélen” is lehet élni és dolgozni, de igazán „szülőföldön” érdemes. Leginkább a szeretett szülővárosban, még ha ritka is, hogy ott váljék prófétává az ember. A kezdeti, ifjonti „láz” talán ott „maradhat” meg a legtovább bennünk. Akkor is, ha az elveszett illúziók nemzedékébe tartozunk. Mai kitüntetettünk most is, 75. esztendeje előszobájában is azt vallja, élete legokosabb lépése volt, hogy hazajött Marosvásárhelyre.

Itt tudott a legkövetkezetesebben kitartani elvei mellett, itt tudta a legkonokabbul mondani a magáét, itt jutott olyan fórumhoz, amelyről a leghatásosabban próbálta elősegíteni, hogy valóban azzá legyünk, akik lehetnénk. Gálfalvi György – mert róla van szó – így vált a magyarság egyik legkövetkezetesebb szószólójává, akinek egyik legfontosabb jellemzője erőteljes és hamisítatlan vásárhelyisége. A Bolyai Farkas középiskolában végzett, az Unireában érettségizett, csak akkor volt hosszabb ideig távol városától, amikor a magyar irodalom szakot végezte a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen. Majd öt évig, amikor az Ifjúmunkás merész, újító hangvételű riport és publicisztika rovatát szerkesztette Bukarestben. 1970-től itthon van, az Igaz Szó munkatársa lett, s itt került az akkori belbiztonsági erők, a Securitate célkeresztjébe. A legnehezebb időkben is tette, amit szíve, belső parancsa diktált. A „szeku árnyékában”, a tiltások, a kilátásba helyezett megtorlások dacára is tágra nyitotta a nemzet jelesei előtt otthona ajtait. 1989 decembere után pedig, amikor a Látónál főszerkesztő-helyettesként, megbízott, majd kinevezett főszerkesztőként igyekezett siettetni az általános megújulást, a Látó Irodalmi Színpadán látta vendégül a magyar irodalom műhelyeit, legkiválóbb alkotóit. 17 év alatt 121 esten mutatta be a Kárpát-medence, illetve a még tágabb körű magyar szellemi lét képviselőit. 2008-ban vonult nyugdíjba, de ez csak egy másik életforma, hiszen azt vallja, hogy „mindenkinek, aki írással foglalkozott, kötelessége elszámolni az életével”. Ennek a rögeszméjének is az eredménye legutóbbi nagy visszhangú könyve, a 6000 oldalt kitevő titkosrendőrségi megfigyelési dossziéihoz kapcsolódó emlékiratkötete, a Kacagásaink. Kínunkban nevettünk akkor nyilván, ez adott valamiféle belső szabadságot. Önreflexiói nem csak az 1974 és 1989 közötti időszakra vonatkoznak, helyzetünk mai kilátástalansága is tükröződik bennük. És nem csupán egy író, újságíró, szerkesztő szólal meg a könyvben, hanem az a sokat tapasztalt közéleti személyiség is, aki az RMDSZ egyik alapítója, meg más hasonló kezdeményezések részese, de aki azt is örökre megjegyezte, amit kivételes egyéniségű szerkesztőtársától, Székely Jánostól annyit hallhatott: „sohasem lehetünk eléggé pesszimisták”.

Aki jobban ismeri Gálfalvi Györgyöt, az mégis úgy érzi, ha a felszín alatt is, de letagadhatatlanul ott bujkál valahol benne az optimizmus is. És hiszi, tudja, sok a fiatal tehetség, van erő bennük a megújulásra. Nyomon követi, támogatja a kibontakozásukat. Ezt az alapállását is honorálták a különböző díjak, elismerések, amelyekkel az eltelt években megtisztelték. És íme, most már városától is megkapja az első komolyabb kitüntetést. Gratulálunk hozzá. 

*Elhangzott 2016. október 28-án a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében a XIX. Bernády Napokon a Bernády-emlékplakett átadásakor