Gerencsérjeink Spanyolhonban

A magyar fazekasság követei

2015-ben a Hagyományok Háza közvetítésével vettek részt magyar fazekasok a spanyolországi La Galerában rendezett kézműves- vásáron. Az első bemutatkozásuk sikere nyomán fazekasaink minden évben a fesztivál visszatérő vendégei. Tapasztalataikat Albert Attila magyarszombatfai népi iparművész foglalja össze. 

2015-ben lehetőséget kaptunk, hogy a spanyolországi La Galerában, a Katalónia legdélebbi részén fekvő városban egy ibériai fazekasságot bemutató rendezvényen vehessünk részt. A településen a fazekasság az újkor kezdetén, a XVI-XVII. században vert gyökeret. A több mint huszonöt évre visszatekintő, évenként megrendezésre kerülő fesztiválra minden alkalommal egy külföldi díszvendéget hívnak meg, az évben minket, magyarokat ért a megtiszteltetés. A Külügyminisztérium a Hagyományok Házát mint kompetens szakmai szervezetet kérte fel a találkozón részt vevő, hat műhelyt képviselő tíz fazekas kijelölésére. A szervezésből a barcelonai magyar főkonzulátus is kivette részét, rajtuk keresztül tartottuk a kapcsolatot a kinti vendéglátókkal, ízléses kiadványt is szerkesztettek nekünk ez alkalomra. A főkonzul úr is megtisztelte látogatásával a rendezvényt. 

Három igencsak megpakolt mikrobusszal vágtunk neki a több mint kétezer kilométeres útnak, s három nap alatt értük el úti célunkat. Példás fogadtatásban lehetett részünk, ez nemcsak nekünk, hanem a magyar fazekasság gazdag hagyományainak, jó hírének is szólt. Nagyra értékelték tudásunkat s azt a gazdag spektrumon mozgó formavilágot, amit a helyszínen be is tudtunk mutatni. Ebben szerepet játszott a résztvevők kiválasztása, akiknek munkássága – Nyugat-Magyarországtól Erdélyig – a fazekaskultúránkat mind stílusában, mind pedig tájegységeiben híven tudta reprezentálni. Egy száz négyzetméter alapterületű rendezvénysátorban harmincméteres asztalfelületen tudtuk termékeinket bemutatni. Hamar igen nagy népszerűségre tettünk szert a látogatók körében, a rendezők elismerését pedig a következő évek meghívásai jelentették. Azóta minden évben éltünk a lehetőséggel, májusra is elvárnak minket, indulásunk a járványhelyzet függvénye. A kiállítás egyúttal vásár is, így haza mindig már jóval kevesebb teherrel indultunk vissza.

A legnépszerűbbeknek Európa más vidékein nem létező, tájjellegű formáink bizonyultak, úgymint az őrségi kétszájú aratókorsó és a míves főzőedények; az utóbbi használatát be is mutattuk az érdeklődőknek. Meglepetten tapasztaltuk, hogy számos tarragóniai ősi forma az Őrségben is megtalálható: ez nem véletlen, hiszen a mi vidékünk ugyanazon a fazekasúton fekszik, mint ami Spanyolországból Dél-Franciaországon, Olaszországon és a Muravidéken keresztül vezet el hozzánk. 

A kiállítótársak barátságosak, kedvesek voltak, jóllehet a nyelvi nehézségek azért közénk álltak. Visszatérő látogatónk volt a vásár főszervezője, ahogy mi hívjuk, az „öreg Don”, aki szenvedélyesen magyarázott, s ha látta, hogy nem értjük, megismételte, halkabban, hangosabban, de mindig spanyolul… Viszont egy-egy gesztus, a tárgyak bemutatása, a „kerámianyelv” mindenki számára érthető. Egy-két évre rá már a kinti kollégák is vásároltak tőlünk, ami az elfogadásunkra utalt. Igen, van egy lényeges különbség Nyugat-Európa és a mi kerámiakultúránk között: vendéglátóinknál a művészi önkifejezés dominál inkább, míg a mi fazekasságunk megtartotta „emberközeliségét”, a használati funkcióját a mindennapokban. Itt kevésbé, de más vásárokon azért megfigyelhető, hogy a mestereket inspirálják az ott látott formák, s a következő években már érezhető munkáikban is mások hatása.