Gleccserek sztrádáin a K2-ig

K2 alaptábor túra a Gondogoro-hágó megmászásával Pakisztánban, a Karakorum hegységben

(2025. június 24. – július 14.)

Ha valaki belekóstolt már az igazán magas hegyek vad, nyers, kőkemény, mégis páratlanul szép és inspiráló világába, örökre rabjává válik, egy életen át visszakívánkozik. Így vagyok ezzel én is. 2016-ban járhattam a Himalájában, testközelből szippanthattam bele a legkiválóbb hegymászók nemzetközi légkörébe, emlékezetembe kitörölhetetlenül égett bele a világ legmagasabb hegycsúcsának, a Csomolungmának és sok más nevezetes oromnak a látványa. 

Azóta közel egy évtized telt el, s mindeközben megfordultam az Andok fenséges bércein, majd Afrika tetejére tehettem lábamat, ám szívem ismét Ázsiába csábított, hiszen a világ legmagasabb csúcsai, a sugárhajtású repülőgépek utazómagasságáig ágaskodó 8000-esek, a magasságukkal minden más hegyet zárójelbe tevő hegycsodák ott találhatók. S bár ezek közül a legtöbb a Himalájában magasodik, van négy, amelyet a szomszédos Karakorumban kell keresni, a Pakisztán–Kína határrégióban, köztük is a legismertebb, de ugyanakkor a legfélelmetesebb, a leghírhedtebb is a világ második legmagasabb hegycsúcsa, a K2. 

S ha már láttam a világelsőt, adta magát a gondolat, hogy szememet ezúttal a második legmagasabbra emeljem, amely mindössze 238 méterrel marad a világelső Everest alatt. Szememet ismét a hegyekre emeltem, de ezúttal nem csupán „a Föld istenasszonyának” csúcsáig. Többhetes zarándoklatomon újból rácsodálkozhattam a mulandó csillagok, hegyek, emberek teremtőjére, az örök Istenre.

A gondolat azonban önmagában nem elegendő tettek nélkül még egy utazás esetében sem, ezért célom elérése érdekében meg kellett tennem az első lépéseket. Három évvel korábban az egyik magyarországi, kalandtúrákat szervező cég kínálatában láttam először a K2 alaptábor túrát, amelynek programjába azonnal beleszerettem, ám akkoriban több ok miatt sem mehettem. Ez a gyalogtúra azonban magas nehézségi foka, kényelmetlensége és nem elhanyagolható veszélyessége miatt egy olyan utazás, amelyet nem szerveznek meg minden évben, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem gyűl ki az utazáshoz szükséges minimális létszám. Éveken át lestem a honlapot, abban reménykedve, hogy ismét „műsorra tűzik” az áhított utat, erre 2025 elején végre sor is került. Az ilyenkor szokásos fontolgatások és elkérezkedések után végül feliratkoztam, ezzel a kocka el volt vetve.  

Na, de hová is készültem? A K2 alaptábor volt ugyan a fő úti cél, de ahhoz előbb Pakisztánba kellett utazni. Miután jelentkeztem, behatóbban igyekeztem tanulmányozni az országot és azt a kisebb térséget, amelyet megcéloztam, a mindenféle intelligencia pedig, látva érdeklődésemet, tálcán kínálta elém Pakisztán (rém)híreit, például ilyeneket: Március 5-én két öngyilkos merénylő robbanószerekkel megrakott járművel hajtott végre támadást egy északnyugat-pakisztáni katonai támaszpont ellen, kioltva legalább 12 civil, köztük 6 gyermek életét.

Március 12-én szeparatista csoport támadt egy vonat utasaira, amelyen túszokat ejtettek.

Ez azonban még mind semmi volt ahhoz a sajnálatos konfliktussorozathoz képest, amely azt követően robbant ki India és Pakisztán között, hogy április 22-én egy pakisztáni terrorista csoport 26 indiai turistát mészárolt le a vitatott hovatartozású Kasmír Újdelhi ellenőrizte részén. India, hogy bosszút álljon, május 7-én erőteljes támadást indított Pakisztán ellen, amellyel a két ország között megkezdődött egy adok-kapok reakciósorozat. A világ – köztük én is – visszafojtott lélegzettel figyelte a két atomhatalom összecsapását, amely könnyen eszkalálódhatott volna akár nagyobb térségre, mi több, világháborúvá, és én már magamban el is temettem ezt az utat, hiszen még a légi közlekedést is leállították, s különben is, meghalni azért nem szerettem volna. 

Szerencsére néhány nap után a viszály alábbhagyott, a kedélyek – ha csak kiszámíthatatlan időszakra is, mivel a nagyon mély történelmi és vallási ellentéteket gyakorlatilag lehetetlen véglegesen megoldani – lecsillapodtak, így, csatlakozva a Magyarországról induló 6-os létszámú csoporthoz, június végén életemben először indultam el egy olyan országba, amely bő hónappal korábban még fegyveres konfliktusban állt világhatalom szomszédjával.    

Édes Istenem! Hová is indultam? De ez még csak a kezdet volt. Az oltári hegyekhez, a valóban nagy csodákhoz, mindig kiszámíthatatlan, hosszú és fárasztó gyalogút vezet. Ezt nem lehet kikerülni, nem lehet lerövidíteni, nincsen más lehetőség, nem létezik más út, oda kell gyalogolni, hiszen a hegy még Mohamedhez sem ment oda. Egy hegyi gyaloglás – idegen kifejezéssel trekking – olyan, mint az élet: csak nyögések és verejtékezések között gyönyörködve lehet végigmenni rajta.