Nikol rövid hajú, sportos és mindenekelőtt rendkívül öntudatos, idejét óraműpontossággal beosztó lány volt, olyan, mint akinek minden napja egy kiképzőtáborban telik. Pedig a családi környezet nem kényszerítette kiemelkedő teljesítmények felmutatására, és az iskolában sem támasztott senki túl nagy elvárásokat feléje.
– Nem tudom, miért, de mindig is irtóztam a középszerűségtől. Talán túl sokat láttam belőle magam körül. A nevemen kívül – amit nem is tudom, hogy találtak ki nekem anyáék –, tulajdonképpen minden olyan átlagos volt életem első 14–15 évében – kezdte történetét a negyvenes évei derekán járó, egykori megjelenését az idő múlásával is gondosan megőrző ismerősöm. – Azt hiszem, tinédzserkoromban az zavart a leginkább, hogy nem voltak igazán kíváncsiak rám a szüleim. „Ellehettem” tőlük nyugodtan, mint a befőtt. Amikor apám este hazajött a munkából, anyu „menetrendszerűen” körbeugrálta, feltálalta a vacsorát, kitöltötte a pohár vörösbort, aztán elüldögélt mellette, és teljes lényével követte a végtelen beszámolókat a rendes és rendetlen kollégákról vagy a főnök túlkapásairól. Rólam egyikük sem vett különösebben tudomást, „felvilágosult”, modern szülőkhöz méltón hagyták, hogy szabadon serdüljek, ahogy tudok. Aztán tizenkettedik osztályban, az utolsó gólyabálon megismertem Zoltánt, és addigi, „szürkébe játszó” életem egyből megváltozott.
– Ő is végzős volt? – szóltam közbe.
– Nem, ő újdonsült „gólya”. De azt a pár év korkülönbséget én egy pillanatig sem érzékeltem. Már az is nagyon imponált, hogy Zoltánnak volt bátorsága felkérni táncolni, mi több, a második zeneszámnál meg is csókolt. A bátyja osztálytársam volt, és szemmel láthatóan nem örült a „kisöcsi” sikerének, de ez engem egyáltalán nem érdekelt. Azelőtt is voltak még fiúk az életemben, Zoltán azonban a nagy fekete szemeivel más volt, mint a korábbi udvarlóim. Szép és viharos időszak kezdődött számomra azzal a gólyabállal. A „viharokról” a környezetünk „gondoskodott”, főleg Zoltán kétségbeejtően konzervatív szülei, akik semmiképpen sem akartak beletörődni, hogy a fiuk egy idősebb „nővel” jár. De talán éppen a bujkálás izgalma, a titkos együttlétek tették olyan varázslatossá ennek a kapcsolatnak a kibontakozását. Érettségi után dolgozni kezdtem, és a keresetemből sikerült annyit félretennem, hogy pár hónap múlva kibérelhessek egy városszéli garzonlakást. Attól kezdve ez lett a párommal közös élmények fő helyszíne, a kuckó, ahova elrejtőzhettünk a bíráló tekintetek elől. Zoltán nap mint nap megküzdött értem a szüleivel, akik szerették volna, ha érettségi után egyetemre megy, miközben ő egyre inkább a kenyérkeresés és családalapítás lehetőségét fontolgatta. Én hihetetlenül boldog voltam az esküvőnek már csak a gondolatától is. Karácsonyra terveztük a nagy bejelentést, de közbejött egy váratlan történés, pontosabban egy postai levél, Zoltán katonai behívójával. A 2000-es évek elején még kötelező volt a sorkatonai szolgálat, és – bár előre látható volt, hogy vagy egyetem, vagy bakaság –, a nagy idillünkben ez utóbbiról egészen megfeledkeztünk. Nyílt titoknak számított, hogy a megfelelő kapcsolatok és összegek fejében az otthonához közel helyezték el a berukkolt fiatalt, ahonnan kis szerencsével akár hétvégente hazajöhetett. A párom szülei jól álltak anyagilag, de sértett büszkeségükben nem segítettek a fiuknak. Így aztán Zoltán Krajovára került, az oltyán világba. Az eskütételig nem láthattam, és telefonon sem beszélhettem vele, de szinte mindennap írtam neki pár sort. Tőle is hetente több üzenetet hozott a postás, és mindenik rólunk, a közös jövőnkről szólt. Hat hét múlva, az eskütétel alkalmával életem leghosszabb vonatozását éltem meg, visszafele pedig – mivel a frissen felesketett katonák egy hét szabadságot kaptak –, a legromantikusabbat. Otthon aztán kiderült, mennyire megviselte a páromat ez az élethelyzet. Napokig képtelen volt nyugodtan aludni, csak forgolódott, és mindegyre felriadt, egyszer pedig észrevettem, hogy járás közben számolja a lépteit. Mindez bizonyára közrejátszott abban, hogy az újabb elválást nehezebben bírtam, mint azt, amikor bevonult. Ekkor határoztam el, hogy minden követ megmozgatok, és elintézem, hogy a szolgálat hátramaradt részét egy közelebbi és kevésbé szigorú egységben tölthesse le. A megfelelő ismeretségem akkor már megvolt, csak az anyagiakat kellett megoldanom. Nem volt jobb ötletem, így bankkölcsönt vettem fel, és két hét múlva a párom át is került Szászrégenbe. Onnan hétvégente gyakran kapott kimenőt, amikor pedig nem jöhetett haza, én mentem hozzá. Minden gondolatom körülötte forgott, így tulajdonképpen olyan volt számomra az az év, mintha én is a hadseregben szolgálnék. Lelkileg így is volt, hiszen rendkívül fegyelmezett napirendet vezettem be magamnak, sehova sem jártam szórakozni, csak dolgoztam és pihentem, közben szorgalmasan húzogattam ki a napokat a zsebnaptáramból. Aztán egyszer csak véget ért a visszaszámlálás, és a párom hazajöhetett. Egy hétig a tökéletes boldogság illúziójában élveztük egymás társaságát – én legalábbis az övét –, azután hirtelen minden megváltozott. Egy délután nagyon kedvetlennek láttam, és amikor faggatni kezdtem a levertség okáról, bevallotta, hogy egy ideje átértékelődtek benne a dolgok. Régenben gyakran küldték járőrözni egyik-másik rendőrrel – ugyanis a csendőrségnél szolgált –, és ezeken a „városvédő” sétákon megismerkedett egy lánnyal, akivel azóta is tartják a kapcsolatot, és vele képzeli el a továbbiakat. Amikor kimondta a banális „remélem, barátok maradunk” kívánságot, robbanásszerűen hullt szét a világ, amit gondolatban magunk köré építettem. Azóta eltelt két évtized, közben férjhez mentem, elváltam, két szép gyermeket nevelek. Önmagam fontos alkotóelemét – az önbizalmamat vagy inkább a másokba vetett bizalmat – azonban elvesztettem a Zoltánnal közös utolsó délutánon. Még nem tudom biztosan, hogy szeretném-e megtalálni, egyelőre mindenesetre nem teszem tűvé érte az univerzumot.
