Gondolatok a Maros Művészegyüttes fennállása 70. évfordulójának előestéjén
A Román Népköztársaság Minisztertanácsának határozata értelmében Ghivu Stoica aláírásával 1956. szeptember 13-án megszületik a döntés hazánk legnagyobb kisebbségének, az erdélyi magyar-székely kisebbség kulturális igényeit tápláló, éltető hivatásos művészegyüttes megalapításáról.
Az akkori világ politikai rendszerének megfelelően a Mojszejev szovjet táncegyüttes mintájára toborozták, és a felvételi vizsgák eredményei szerint alkalmazták a 60-tagú énekkart, a 12 pár táncost, a 24 tagú zenekart, valamint az említetteket kiszolgáló műszaki és adminisztratív személyzetet.
1957. május 31-én felgördült a függöny, néhai Szalman Lóránt vezényletével a Kodály Jeligéje:
Zengjen a bátrak országában újszerű ének,
Ősi dal, ifjak ajkain Ámor.
S büszke szabadság!
Vén idők unokája ébredj!
Új idők ragyogása ébreszt:
Tettre szabad nép!
Sok víz lefolyt azóta a Maroson, a ’70-es, ’75-ös árvíz, az 1989-es rendszerváltás stb. Az együttes életében is voltak változások, átszervezések, székhelyváltások, de a folytonos megújulás napjainkig végigkísér. Nemzedékváltások, az intézmény nevének többszöri átnevezése (Állami Székely Népi Együttes, Állami Dal- és Táncegyüttes, Maros Művészegyüttes). Az ennek megfelelő társintézményünk az Ansamblul Artistic Profesionist Mureşul nevet viseli, mintha azt sugallná, hogy a magyar tagozat amatőr lenne, holott a nyolcvanas évek felé osztódtunk úgynevezett Nyárád és Ghiurghiu (Görgény) kisformációs csoportokra, mondhatni egy intézmény keretében két tagozattal, akár a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház.
Pár bántó gondolatot felvetnék az ünneplőbe öltözött együttesünk előestéjén:
1. Értesülésem szerint a magyar tagozat a 332 férőhelyes kövesdombi székházban ünnepel, míg a román tagozat a Művelődési Palota több mint 800 férőhelyes termében. Ha a mai együttestagok – jogosan – a családtagjaikkal ünnepelnek, akkor mi, a még életben lévő volt együttestagok, akik 30 vagy annál is több évig szórakoztattuk a lelkes közönségünket, legfennebb pótszékeken nézhetjük a 70 év egy-két órára összezsugorított filmkockáit.
2. Kinek, kiknek volna dolga, gondja, hogy egy ilyen magasztos ünnepen megemlékeztessenek a néhai és még életben lévő alapító tagokról, a kórusról, azokról, akik munkásságára épült a mindenkori utónemzedék?
3. Ki volt a kigondolója és megvalósítója az együttes kövesdombi épületének felújításakor a volt alapító és utánuk következő tagok fényképei eltávolításának? Hova kerültek a fényképeik?
Úgy jártunk, mint a Művészeti Líceum volt tanulói, akik az osztálytablóinkat végleg elveszítettük. (Lásd Népújság, 2018. április 17.: Egy kicsengetési napló margójára.)
Úgy hallatszik, hogy egy emlékkönyv van készülőben. Az ünnepség lenne a legjobb alkalom a megvásárlására.
Ünnepi plakett? Ünnepi beszéd? Rövid és tömör!
A múltunk ismerete nélkül nem létezik a jelen. Sok szenny takarja az elmúlt 70 évet, de az együttes tagjainak bármely időszakban áldozatos művészi munkával telt házas előadásai voltak, a lelkes közönség, a vastaps mindenben kárpótolt. A régi tagokban a pozitív élmények, a közös munka, az összetartozás és annak megőrzése maradtak hátralévő napjaink éltető napsugarai.
Szász Károly nyugdíjas, volt együttestag
