Gondolatok Baricz Lajos könyve kapcsán
Minél jobban haladunk előre a korban, annál inkább gyermeknek érezzük magunkat, annál inkább vágyjuk, hiányoljuk a szülői szeretetet, a simogatást, a tanítást. Egyre jobban érezzük a hiány fájdalmát, az emlékek nosztalgiáját.
Minél jobban haladunk előre a korban, annál inkább gyermeknek érezzük magunkat, annál inkább vágyjuk, hiányoljuk a szülői szeretetet, a simogatást, a tanítást. Egyre jobban érezzük a hiány fájdalmát, az emlékek nosztalgiáját.
S hogy ez jó vagy sem, nem tudom, de azt igen, hogy ez így van rendjén. S azt is tudom, nincs jogunkban elfeledni szüleinket s velük együtt emlékeinket.
Szavainkban, tetteinkben nap mint nap jelen vannak. Jelen vannak az írott betűk között is, s mint életükben, most is tanítanak, vigasztalnak.
Ezt hangsúlyozza a szerző, Baricz Lajos legújabb kötetében, melynek retorikus címe olvasásra, odafigyelésre késztet.
Hol van a mennyország ? – kérdi az író. De kérdi évszázadok óta számtalan ember. A mennyország gyermekkorunk tündérvilága, meséink megálmodott, boldog szigete. Vörösmarty egyik hőse bejárja a világot, hogy megtalálja azt. A boldogság, a tündérhon, a mennyország mindenkinek mást és mást jelent. A mesebeli hármas útnál a pénzzel teli zsebű kalmár mondja, hogy „itt van zsebemben a tündérvilág”, az élete célját a hódításban lelő fejedelem ezt: „Tündérhon ott van, ahol én vagyok,/ Ha feltalálod, meghódíttatom.” A tudós szerint pedig „Költők világa, szép tündérvilág/ Mi kár, hogy álom, gyermeknek való.”
Hol van a mennyország? – kérdi az író, s a feleletet az édesapa szájába adja: „itt van a mennyország ölelő karjaim között. A mennyország állapot, a szeretetnek boldogító átélése... Van földi mennyország és földöntúli mennyország... A mi családunk egy kicsi földi mennyország, mert szeretetben élünk.”
Időrendre épülő, láncszerű és térbeli építkezésű elbeszélései, történetei egy gondtalan, boldog gyermekkor világába visznek vissza, amelyet 30-40 év távlatából hihetetlenül szépnek és örökkévalónak vél. Az otthon sokszor szinte ünnepélyes nyugalma, csendessége, megértő odafigyelése, az érzések sokasága, szavak, mondatok, magyarázatok felvillanása kap helyet az írásokban. Ezekben az írásokban nem történnek világraszóló dolgok, sem katarzist előidéző érzések.
Nincs szó ezekben az írásokban nagy belső konfliktusokról. Nincs érzelmi és értelmi harc. Csupán a gyermekszemmel látott kedves, ártatlan dolgok egyszerű elmesélése. Mintha egy öregapó ülne a padkán – mely ezekben az írásokban maga a szerző, aki egyben szereplő is – és mesélne a gyermeki lélek őszinte naivságával. A mese pedig a világ bármelyik falusi gyermekével megtörténhetett vagy meg is történt. Így kerekedik Baricz írása univerzális történetté.
A kötet elbeszélései, novellái vallomásfüzérek. Egyben az írói én őszinte kitárulkozásai is. Egy boldogsággal teli személyes sors, hiszen éltek azok, akik a boldogságot biztosították. Akkor a gyerek szemében a boldogság és a családi béke volt a természetes állapot. A meglett, tapasztalt ember visszaemlékezéseiben keresi azt az állapotot, mert kínozza a hiány. A szeretett lények hiánya. De hangja mégsem szomorú, mert a múltidézés megszépíti, enyhíti a fájdalmát. És boldog, hogy emlékezhet, hogy feleletet adhat arra, hogy hol van a mennyország.
Moldovan Irén
