Gyenge a vásár az oroszpiacon

Fejükön prémes sapka, csuklya, kesztyűs kezüket kabátzsebükbe rejtik. Van, aki mozdulatlanul várakozik, szinte eggyéolvad a kiteregetett farmer- és bársonynadrágokkal, sportcipőkkel, csizmákkal, mások egy helyben topognak, ketten-hárman műanyag pohárból kávét kortyolva beszélgetnek, egy fiatal nő könyvet olvas, fel sem pillant a sorok közül.

Fagyasztott árusok magányában

Fejükön prémes sapka, csuklya, kesztyűs kezüket kabátzsebükbe rejtik. Van, aki mozdulatlanul várakozik, szinte eggyéolvad a kiteregetett farmer- és bársonynadrágokkal, sportcipőkkel, csizmákkal, mások egy helyben topognak, ketten-hárman műanyag pohárból kávét kortyolva beszélgetnek, egy fiatal nő könyvet olvas, fel sem pillant a sorok közül. Úgy tűnik, semmi különös nincs ebben a szombat délelőttben, senkit nem lep meg, nem késztet siránkozásra a fagyos csend. A marosvásárhelyi Hadsereg téri „oroszpiac” árusai megszokták, tudják, hogy vannak napok, amikor senki sem áll meg az asztaluk előtt, és ha mégis, akkor csak nézelődni. Legtöbbjük azért újra meg újra eljön, kirakja a portékát, aztán átadja magát a múló időnek.

– Engem ne tessék – néz rám egy ősz hajú nő, pár másodperc múlva mégis beszédbe elegyedünk. – Az ünnepek előtt sem volt sokkal jobb, az ajándékvásárlás időszakában negyedannyit árultam, mint a korábbi években. Előfordul, hogy két-három napig egy vásárlóm sincs, de ezzel mások is így vannak. Kijövünk beszélgetni, hogy legyen étvágyunk az ebédhez. Nem is csoda, hogy elkerülnek a vevők. Nagyon gyengék a feltételek, ezen a soron villany sincs, a középső részen árulók ebből a szempontból szerencsésebbek. Úgy vagyunk itt, mint a fagyasztóládában. Aki ruhát akar próbálni, annak le kell vetkőznie. De ilyen hidegben? – szegezi nekem a kérdést, aztán arról mesél, hogy 1996-tól van engedélye, akkoriban még megérte kijönni, ma már a 400 lejes havi bérleti díj kifizetése után szinte semmivel sem marad. Mégis folytatni kell a
„piacozást”, az 590 lejes nyugdíjból ugyanis a számlákra alig futja, az eladott holmiból legalább a tejet és a kenyeret meg lehet vásárolni, ha nem is mindennap.

„Többen abbahagyták...”

– Sehogy – szögezi le egy középkorú árus, amikor arról érdeklődöm, hogy megy a bolt. – Tegnap sem, ma sem volt vevőm, reggel 9-től délután fél ötig semmit sem árultam. Itt hidegebb van, mint kint az utcán, érthető, hogy nem szívesen sétálgatnak itt az emberek. Mégsem zárhatom be a boltot, negyven fölött ki vesz fel dolgozni?

Egy kötött sapkát viselő, derűs arcú hölgyet arról faggatok, hogy sikerül legyőznie a mínusz fokokat.

– Hát, felöltözöm. Meg sétálok. A férjemmel váltjuk egymást, így valamivel könnyebb – mondja, majd arról beszél, hogy az év első hónapjában mindig nehezebben megy az üzlet, de ennyire gyenge még sosem volt.

– Eddig ketten érdeklődtek a nadrágok felől, aztán továbbmentek – összegzi a nap „eseményeit” egy bajuszos férfi. Tizenegy éve jár ide, egy bukaresti lerakatból hozza az árut.

– Régebb még meg lehetett ebből élni, ma már semmiképpen sem. Ezen a soron már hárman is bezártak, időnként én is elgondolkozom, hogy nem lenne-e jobb abbahagyni. Igaz, nem jövök ki mindennap, inkább csak hétvégén, hétközben meg akkor, ha van időm. Van állandó munkahelyem, ez mellékállás.

„Még hova csökkenteni?”

– A nagyáruházakban elkezdődött az árleszállítások időszaka; az oroszpiaci áruk között találni kedvezményes árú holmit? – tudakolom az asztaloknál. A kedvezményekhez külön engedély kell a polgármesteri hivataltól, de nemigen élnek ezzel a lehetőséggel, nem is érné meg, hiszen a piacon amúgy is valamivel alacsonyabbak az árak, mint az áruházakban – világosítanak fel a kérdezettek. Nem árengedményekkel lehet megfogni a vevőt, hanem az áru minőségével – állítják mindannyian, aztán már mutatják is a 30 és 50 lej közötti áron kínált sportcipőket, a 60-70 lejes csizmákat, a 20 lejes pókemberes gyerektrikót.

Az áruval megpakolt asztaloktól nem messze fiatal nő sepri a latyakos sarat.

– Egy kicsit nem sóznák meg, ember, vágjuk hasra magunkat – méltatlankodik egy huszonéves fiú, miközben haverei után caplat, az elektronikai cikkek irányába. Itt-ott még lézengenek potenciális vásárlók.

– Tessék, mit kíván? – kapaszkodnak belém mindegyre a hangok. Úgy érzem, megfagyott a lábam a csizmában, iparkodom hát kifele. A hangok utánam szegődnek, kikísérnek, aztán visszatekerednek régi őrhelyükre. Mintha a végtelennek tűnő sarki éjszakából szabadulnék. De ez csak illúzió, egy sóhajtásnyi a sötétségből pár órát még bennem marad.