Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az ember sohasem tudhatja, honnan bukkan fel az az ötlet, amely kiváltja az íráskényszert. Az azonnali megírás kényszerét. Elég egy kép vagy egy szó, elég egy rossz mozdulat, és a fájdalom helyett az ötlet, a téma önti el az írástudó fontoskodó természetét. Ilyenkor persze nem teszi fel az ember magának azt az körmönfontan pimasz kérdést: nos, ki kérdezett, fiacskám? Karinthy mégis feltette a legnagyobbaknak.
Szóval az ötlet a maga nemében frappáns, magyarosabban szólva, mellbevágóan egyszerű és megkapó. Áll a tengerparton egy hóember. Ami nem egészen igaz, de fogadjuk el hipotézisként igaznak. A tengerpart délszaki, trópusi vagy szubtrópusi, éppen az a partszakasz, ahol mindig pálmafák bólogatnak, ha feltámad a tengeri szél, árnyékában meztelen testek nyúlnak el, hűsölnek, a tűző napon karácsonyi kalácsbarnára süttetik magukat, csodás koktélokat szívnak aranyifjak, gyémántszívű lányok és kőgazdag rimák, mások a vízbe vetik magukat, és sokak csudálkozó tekintete mellett vad sprintelésbe fognak, holott úszni sem tudnak. Csak bőcsködni, ahogyan sófalvi dédapám mondaná.
Olyan strand, amelyen soha nem köszönt be a hamisítatlan, nosztalgiáinkban még élő igazi közép-európai tél. A szibériait most hagyjuk nyugodni az orosz írók prózai tulajdonában, arra mifelénk senki sem gondol nosztalgiával. Azok sem, akik a saját bőrükön tapasztalták meg. Pedig ott élnek a nyelvrokonok. Fájó szívvel, de most hagyjuk őket dideregni sámántüzek mellett, mi térjünk vissza a nyárszaki strandra. Ami frivol és mondén, de ez is belefér a toleráns világképünkbe.
Ezen állott a mondott emberforma. Délceg volt, már amennyire egy ilyen ember gyúrta emberből nem Gyurta Dani, csak egy torz alak kerekedik. Volt neki piros kalapja, ugyanis a trópusokon is főznek, és a lábasok égövtől függetlenül kilyukadnak, és arrafelé sem járnak már a tótok, akik befódoznák, megdrótoznák, a tótok a világ nagy üzemeinek szerelőcsarnokaiban villáskulccsal szorgalmasan dolgoznak jóval többért, mint amennyit euróban Brati a szláva (szláv testvére) adna. Más foldozó népek éppen egyébbel vannak elfoglalva.
Van orra piros répából, erdélyi származásúak szerint sárga murokból, és szénnel kirakott szemek, bár arrafelé inkább az olaj járja hordónként változó árral és fegyverropogással. Kezében nincs seprű, mert az negatív szimbólum a Nagy álmoskönyv szerint, ennek ellenére ott mindenki a békéről álmodik, az álmoskönyveknek nincs nagy keletje, noha Kelet van arrafelé, hozzánk képest elég Közel-Kelet. (Két óra repülővel. Pestről naponta két járat is indul.)
Az emberünk homokból készült. Igen tiszta, finom pergésű sárgás homokból, olyanból, ami a környék sivatagaiban és az öbölháborút megjárt veteránok levetett bakancsában, fejében kitörölhetetlen emlékként még mindig ott van.
Hiszem, hogy olyan ember, felnőtt, nem gyerekember, aki már odakint született, olyan lélek készítette, aki ilyenkor mégsem tud elszakadni a háta mögött hagyott kis világától, városától, akinek létszükséglet a hóemberépítés decemberben. Maga sem tud erről a létparancsról, egyszer csak feltör, követelőzni kezd, a kezek szinte maguktól kezdenek munkához, formáznak, gyúrnak, simítanak, vastagítják az egymásra helyezett gömböket. Más technika, más ég alatt, más kunsztok – az eredmény ugyanaz.
Kúrálhatatlan nosztalgia ötven év után is.