Háború vagy béke?
2025-02-24 15:00:00
- Dr. Ábrám Zoltán
Három évvel ezelőtt, 2022. február 24-én robbant ki az orosz–ukrán háború, amely rengeteg áldozattal, pusztítással járt. A háborút könnyű elkezdeni, de nehéz befejezni. Háború vagy béke? – tehetjük fel a kérdést, miközben mindannyian tisztában lehetünk azzal a ténnyel, hogy nincs, nem lehet olyan háború, amely ne ért volna véget. Az orosz–amerikai béketárgyalások, különböző egyeztetések a háború lezárásának lehetőségét, a békemegállapodást vetítik elő. Egy elfogadható béke reményét, egyúttal annak felelősségét, miszerint egy rossz békeszerződés békétlenséghez, akár újabb háborúhoz vezethet.
Amúgy érdekes a háború és béke fogalmainak a társítása az emberiség kultúrtörténetében. Erre csupán két példa szolgáljon! Az európai kultúra fundamentumát meghatározó görög és római mitológiában előkelő helyet foglal el Árész, római megfelelője Mars, a háború istene, a mitológia csúcsán elhelyezkedő Zeusz és Héra gyermeke. Annál kevésbé ismert Eiréné, a béke istennője. A másik példa a nagy orosz író, Lev Tolsztoj műve: a Háború és béke, amelyet az egyetemes irodalom mesterműveként tartanak számon. Ez az orosz regényeposz, orosz Iliász vagy Odüsszeia nemcsak a korabeli Oroszország, hanem a világ történelmének is kiterjedt képe. Amint a műkritikusok tartják róla: „Teljes képe annak, amiben az emberek boldogságukat, nagyságukat, örömüket és megalázottságukat vélik megtalálni.” Időnként háborúban, időnként békében.
Ukrajna, Oroszország, Európa, világ – fokozatosan tágul a kör. Megjegyzem, minden hetedik európai polgár orosz. Történelmük során Európa országainak igencsak meg kellett birkózniuk az orosz sassal, avagy a szovjet kalapáccsal. Magyar ember számára nem tartozik a történelmi katarzisok közé sem a ’48-49-es forradalom cári leverése, sem a doni katasztrófa vagy a szovjet munkatáborok kegyetlen viszonyai. Utóbbira, az áldozatokra való tekintettel, éppen egy nappal a „harmadik évfordulót” követően, február 25-e a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja.
A háborúban áldozatok vannak, sok-sok áldozat. Meghaltak, eltűntek, megsebesültek, földönfutók, lelkileg megnyomorodottak, gyászolók, árvák. A kényszerből besorozottak nem meghalni és hőssé válni szeretnének, hanem csak egyszerűen túlélni a borzalmakat. Amiként a több mint kétezer évvel ezelőtt élt, kevéssé ismert görög történetíró, Timaiosz tömör megfogalmazása mindenkor, napjainkban is helytálló: „A békében a fiak temetik el atyjukat. A háborúban az atyák temetik el a fiaikat.”
Sokat, nagyon sokat temettek az atyák Ukrajnában. De még többet az anyák, hiszen ők nemcsak fiaikat, hanem a férjüket is temetik. Jó három évtizeddel korábban a Balkánon is sokat temettek, hogy csak a hozzánk legközelebb eső borzalmakra utaljak, miközben a világon folyamatosan sok tucat kisebb-nagyobb háború, fegyveres konfliktus zajlik. A második világháborút követő viszonylagos békés időszak után a kilencvenes években még volt egy háború a szomszédunkban, amely Jugoszlávia széteséséhez vezetett. Az orosz–ukrán testvérháborúhoz hasonlatosnak tekinthető a szerb–horvát konfliktus. Ráadásul mindkét esetben magyarokat is érintett a besorozás.
A szerb–horvát háború legvéresebb helyszíne Vukovár, annak idején sokat hallhattunk erről a településről. Egészen friss élményemet oszthatom meg, néhány hete jártam ott. Amíg nem tört ki az orosz–ukrán háború, a második világháborút követő „legvéresebb” európai helyszínként tartották nyilván ezt a Duna menti várost, amely – már csak a későbbi határfolyó közvetlen közelsége miatt – rendkívüli emberáldozatokkal vált ki az egykori Jugoszláviából. Megrendítő a városszéli tömegsírok felé emelt emlékhely meglátogatása: sok száz név, arckép, pislákoló gyertyák, kevéske megmaradt tárgyi emlék. De még annál is emberpróbálóbb az új temetőben végignézni a sok száz vagy több ezer síron, névtelen kereszten, és elmormolni egy imát az örökmécsesnél. Nincs olyan, önmagát érzelmi lénynek tartó ember, aki testében-lelkében bele ne remegne, sírásra ne fakadna. (Ha a béketárgyalásokat vagy az uniós megbeszéléseket ott tartanák, hatásosabb lenne.)
Végül, de nem utolsósorban: miközben megkezdődtek az orosz–amerikai béketárgyalások, a magát kirekesztettnek érző Európa igazságos és tartós békét akar. Ennek jegyében fogadta a francia miniszterelnök a román miniszterelnököt (is). Magyarországot mellőzték. Szóval hiteltelen bárki részéről úgy beszélni egy jelenségről mások előtt, hogy annak gyakorlati alkalmazására éppen az képtelen, aki beszél róla. Márpedig az „igazságos és tartós béke” fogalmáról nekünk, magyaroknak megvan a magunk igazságos és tartós véleménye.
Százöt évvel ezelőtt ugyanis éppen a francia, román és egyéb államférfiaknak sikerült olyan békét kötniük – a legyőzöttek mellőzésével –, amely a második világháború embertelenségeihez vezetett. Sőt, ennek az „igazságos és tartós békének”, azaz a túlzottan igazságtalan és elviselhetetlen békediktátumnak a hatását nyögte a mesterkélt szegecseitől megszabadult és darabjaira szakadó egykori Jugoszlávia, most pedig egy másik mondvacsinált állam ártatlan polgárai. Vajon felelőtlen-e az, aki ilyen békére törekszik? Vajon nem az okokat kellene-e jobban megvizsgálnunk, mint a következményeket? Vajon melyik francia, orosz, amerikai stb. államférfinak lett, lesz igaza: a
százöt évvel ezelőttinek, vagy a mostaninak, vagy egyiknek sem?
A feltett kérdésekre az idő fokozatosan választ ad. De keresztyén ember számára legfőképpen a Biblia: „Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa.” A békesség Istene legyen velünk!
