Nem tudom, hogy került hozzám az emlékekkel teli, puha kötésű kiadvány – nem emlék-, inkább emlékezőkönyv, ami szerzője földi létének lepergése után mintha saját öntudatára ébredve mesélne a hajdanvoltról –, de egyszer csak a kezemben volt, kézen fogott, és egy évszázados óriáslépéssel varázsolta körém a huszadik század húszas-harmincas-negyvenes éveit. Anyai nagytatám 1918-ban született öccse, Székely Géza Elbeszélések az életemből című, családi kincsnek készült könyvecskéje volt ez a különös vendég. Kérnem sem kellett, már mesélt is a marosugrai szülői házról, az 1946-os, gazdaságilag emberpróbáló esztendő szélsőséges dinnyeterméséről, az érmihályfalvi úri kaszinó negyvenes évekbeli világáról és közben megannyi fiatalkori történésről, fordulatról, beteljesülésről. Kezdetben ösztönösen az András nevet kerestem minden lapon – jólesett mesés kedvű, szelíd szívű nagytatám ifjúkori arcát itt-ott felvillanni látni –, de aztán hagytam, hogy szabadon sodorjanak magukkal a szavak, mint egy tiszta vizű időpatak fodrai. A váratlan találkozás legszebb mozzanatát próbálom a sok élményből feleleveníteni, azt, amelyik egy öreg eperfa életét rajzolta elém.
„Az udvarunk első részén, a házunk bejáratával szemben állt a fa, amit a szüleim telepítettek – hallom az egykori nyugalmazott mezőgazdász hangját. Amikor én 5-6 éves lehettem, már majdnem teljesen kifejlett termőfelülettel rendelkezett, alakját a természet csodálatosan formálta, a talajtól egyméternyi magasságban kétfelé ágazott. Ezért már 5-6 éves korunktól oly könnyedén és nagy élvezettel (szinte szaladva) másztunk fel reá, mint valami gorillakölykök, s néha teljesen ok nélkül, csupán a virtus kedvéért a tetejéig meg sem álltunk. Drága jó édesanyánk sosem mulasztotta el féltő és szerető figyelmeztetését, hogy drága gyermekeim, vigyázzatok, le ne essetek!”
Könnyed ugrás az időben – akárcsak egykor az eperfa ágai között –, és máris pereg tovább a történet.
„Mire én 10–12 éves lettem, az eperfa olyan nagyra nőtt, hogy a szénásszekerek már alig tudtak mellette elhaladni az udvaron. Nemcsak nagy volt, hanem nagyon finom epret termett, amivel sosem tudtunk eléggé betelni. Minden évben gazdagon ontotta gyümölcseit, nem emlékszem, hogy egyetlen évet is kihagyott volna. A gyümölcse olyan hüvelyknyi nagyságúra nőtt, és érett korára teljesen fekete színű lett, az íze pedig utolérhetetlenül finom volt.”
A nyolc testvérből négyen – köztük Géza is – két-három éves korkülönbséggel jöttek a világra a tízes évek első felétől a húszas évek elejéig, így az öreg fa ágai ebben az időszakban szinte folyamatosan lovaglóterepként szolgáltak a Székely család legfiatalabbjai számára.
„…még a fa hegyibe is felmerészkedtünk – jut el hozzám újra a mesélő hangja –, ahol a vékonyabb gallyak csak úgy hajlottak alattunk. Mivel a legszebb gyümölcsök ott teremtek, félelmet nem ismerve szüreteltük a szép nagy fekete epreket. Így aztán a mi drága édesanyánknak minden oka megvolt az állandó aggodalomra és a szüntelen figyelmeztetésre. Hála a Mindenhatónak, mert mintha az édesanyánk féltő aggodalmába az a kedves eperfa is tudatosan besegített volna, ő is vigyázott ránk, mivel soha egyetlen gallya sem tört le alattunk.”
A dús lombú, föld feletti játszótér a gyermekek felcseperedésével új szerepet öltött magára, hűs árnyékával enyhet adó jó barátként várta a pihenni vágyó fiatalokat a tavasztól késő őszig tartó, nehéz fizikai munka szüneteiben. Az elbeszélés ekkor hirtelen komorabb, már-már rejtélyes árnyalatra vált.
„A második világháború szeszélyei kegyetlen módon űztek el szeretett, kedves szüleinktől, s egyben a (bár küzdelmes életet adó, mégis nagyon szeretett) szülőfalunktól. Csak évtizedek múlva térhettünk vissza szeretteink meglátogatására.”
A hazaérkezések örömmámorában a fivérek teljesen megfeledkeztek az eperfáról, de az „változatlanul teljesítette a hivatásával járó feladatát”. A nagy meglepetés 1967. január 1-jén, az édesanya földi világból való eltávozásakor érte Gézáékat, akik mélységes gyászukban természetesen nem gondoltak hajdani játszó-, majd pihenőhelyükre. „A temetés után annál nagyobb volt a meglepetés, amikor észrevettük, hogy a mi drága, öreg eperfánk az édesanyánk halálával egy időben szabályosan kidőlt. Ez egy olyan csodás látvány volt, mintha csak élőszóval akarta volna kifejezni hivatásának befejezését…”
Néhány összegző gondolat után lezárul a történet. Joggal kérdezheti az olvasó, miért éreztem szükségesnek ezt megosztani. Talán mert eszembe juttatott egy másik fát, amely hasonló jóságos óriásként gyermekkorom első kilenc nyarában őrködött. Igaz, nem epret, hanem birsalmát termett, és egyik vastagabb ágára nagytatám, az a bizonyos András, Székely Géza bátyja hinta gyanánt egy kapaszkodót szerelt, azon lengedeztem naponta többször hosszú perceken át. Az én birsalmafámnak nem volt olyan szép, méltóságos eltávozása, mint az ugrai eperfának. 1989 őszén Iskola utcai otthonunkkal együtt tüntették el a föld színéről az államhatalmi házbontásokat végrehajtó munkagépek. Kivégzése benne volt az ötéves tervben, de csak utolsó napjaiban hittem el, hogy ez tényleg megtörténik vele. És tulajdonképpen nem is történt meg egészen. Hiszen amikor az – azóta Aurel Filimonra keresztelt – utcában megfordulok, azon a sarkon, ahol egy betonóriás magasodik, éppen az utca új névadójának szobra közelében,
gyakran érzem az egykori birsalmafa jelenlétét, a fénysimogató levéltenyerek halk neszét. Azt hiszem, ezzel néhai felmenőm is valahogy így lehetett, amikor szeretett eperfájáról írt. Mert vannak kötelékek és szövetségek, amelyeket nem kezdhet ki az idő. Még akkor sem, ha minden külső jel erről tanúskodik.
