Hangépítmények tervezője
A zene világa a merészek világa. Még a legelrugaszkodottabb képzelettel bíró ember is megcsóválná a fejét a hangépítmény szó hallatán, ha azelőtt nem hallott Iannis Xenakis görög építészről.
A zene világa a merészek világa. Még a legelrugaszkodottabb képzelettel bíró ember is megcsóválná a fejét a hangépítmény szó hallatán, ha azelőtt nem hallott Iannis Xenakis görög építészről. Ez a különleges ember egyetlen nagy alkotássá ötvözte a zenét, az építészetet és a fényjátékot. Mindenesetre a legmerészebbek közé tartozott, amikor ilyet művelt. S ha még felidézzük Laurie Anderson szállóigévé vált megjegyzését, mely szerint „a zenéről írni olyan, mint eltáncolni az építészetet”, akkor vakmerően bátornak kell mondanunk Iannis Xenakist.
Akit arra indít a kíváncsiság, hogy szívesen tudomást szerezne egy rendkívüli ember ötleteiről, az folytassa tovább az olvasást!
A zene menedék is, a bátrak menedéke. Nem túlzás ez a kijelentés. Xenakis egy súlyos lelkiismeret-furdalás miatt is mélyülhetett el a zenében. Hogy megérthessük az építész helyzetét, meg kell ismernünk az életét.
Iannis Xenakis 1922-ben született Brăilán. Már a születésének a helye is figyelemre méltó. Hogyan kerül egy görög kereskedőcsalád Romániába? A válasz a Nagy Háborúban keresendő. Szülei fontosnak látták, hogy gyereküknek zenét is tanítsanak. Édesanyja jól zongorázott, ő volt a kisfiú első zenetanára is. Az élet azonban kegyetlenül bánt az érzékeny lelkű fiúval, mert ötéves korában elveszítette az édesanyját. Élete teljesen megváltozott. Tízévesen egy görögországi kollégium fiúkórusában énekelt. Itt ismerkedett meg Palestrina csodálatos kórusműveivel, és itt ejtette ámulatba társait, amikor a kóruspróbák alatt teljes egészében kívülről megtanulta Mozart Requiemjét. Ebben az iskolában elsajátította a zeneelmélet alapjait, de lenyűgözte a régi görög zene világa is. 12-13 évesen már figyelemre méltóan zongorázott, ugyanakkor hihetetlen sokat olvasott.
Önszorgalomból csillagászatot, matematikát és régészetet is tanult. Ilyen tudásvággyal rövid idő alatt akkora műveltségre tett szert, hogy lenézte a hivatalos iskolarendszert. Tizenhat évesen kezdte el az athéni műszaki egyetemen mérnöki tanulmányait. Itt sem elégedett meg a szaktantárgyakkal, hanem azok mellett még matematikát, fizikát, antik irodalmat, jogot, összhangzattant és ellenponttant is tanult. A sors iróniája, hogy 1940-ben a második világháború miatt félbe kellett szakítania tanulmányait.
Érdekes módon a háború tette mélyen gondolkodó és érző emberré. Mindig hazája sorsa foglalkoztatta, ezért egy ellenállási mozgalomhoz csatlakozott. Ez a csapat tiltakozott minden idegen beavatkozás ellen, ezért harcolt a németek és a britek ellen is. Xenakis két társával egy épületet őrzött, amikor egy brit lövedék felrobbantotta az épületet. A fiatal mérnökhallgató olyan súlyosan megsérült, hogy halottnak hitték, és otthagyták. Az utcai harc elvonulása után eszméletlen állapotban talált rá az édesapja. Csodával határos módon Xenakis a kórházban magához tért. Bár bal szemét elveszítette, arcát egy csúnya sérülés egy életre elrondította, életerejét ez sem törte meg, felépülése után megszerezte mérnöki oklevelét. De mivel különböző ellenállási mozgalmakban vett részt, menekülnie kellett az országból, mert több társával együtt halálra ítélték.
1947-ben Párizsban telepedett le, és Le Corbusier világhírű építész tervezőirodájában kapott állást. A zene továbbra is foglalkoztatta. Hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy a zene nem más, mint az intelligencia megfogalmazása hangokkal. Nem különös ez a kijelentés egy építészmérnöktől? Ha egy vérbeli zenész mondta volna ugyanezt, akkor azt mondhatnák, hogy a muzsikusok a maguk elismeréséért állítanak nagyokat a zenéről.
Mit jelentett a muzsika Xenakis számára? Egy interjúban keserűen számolt be arról, hogy örökös lelkiismeret-furdalást érzett, mert elhagyta a hazáját, elhagyta barátait, akik közül többen meghaltak, mások börtönben ültek. „Úgy éreztem, tartozom nekik.” Ezt a tartozást akarta leróni a zenével, de nem csak azzal, hanem minden tettével.
Mérnöki munkája mellett folyamatosan tökéletesítette zenei ismereteit. A korszak híres zenészeinél tanult. Legtöbb tanára azonban nem értette zenei elképzeléseit. Oliver Messiaen azonban felfigyelt a fiatal mérnök ötleteire, és arra biztatta, merje vállalni ötleteit.
Xenakis elképzelése szerint a zenét kizárólag matematikai alapokra kell helyezni, és matematikai elvek alapján kell megoldani a zeneszerzést is. Ez az ötlete kevés ember figyelmét keltette fel, de annál inkább gyarapította a tiltakozók táborát. Ezzel Xenakis talán el is érte a célját, mert állásfoglalásra kényszerítette a korszak zeneszerzőit, s egyúttal magára – és hazájára is – felhívta a figyelmet. A korszak zenei újításaira törekvő társaság, a Darmstadti Iskola képviselői enyhén szólva elhatárolódtak tőle.
Meghökkentő művészi elképzelései közül többet is sikerült bemutatnia. A hang- és a fényjáték együttes alkalmazásával két kompozícióját mutatta be Polytope és Diatope címmel. Ezek kísérletek voltak „a hang és a fény újszerű alkalmazására”. A Polytope-ot 1967-ben, a világkiállításon mutatták be. Erre az alkalomra Xenakis 1200 fényforrást használt fel, melyeket egyenként lehetett ki-be kapcsolni. Különböző alakzatok szerint kifeszített acélhuzalokra erősítette az égőket, amelyek a mű ideje alatt felvillanva vagy folyamatosan világítva érdekes látványt biztosítottak. Az előadás ideje alatt szóló zenét is Xenakis alkotta egy stúdióban. Ez a zenének nevezett zaj és a fényfelvillanások sorozata mintha a szerző háborús emlékeinek ábrázolása lett volna. Bár esztétikai tartalma kevés volt, mindenképpen nagy filozófiai mondanivalót tolmácsolt. Később ezt az előadást Xenakis film segítségével igyekezett megismételni. Mivel tökéletesen akarta visszaadni a fényforrások felvillanásait, 9000 képkockára volt szüksége. A feladattal megbízott fényképészt már idegroham kerülgette, mire sikerült előállítania a filmet.
(Folytatjuk)
Szilágyi Mihály