Harmadszor a Fekete-tengernél

Nyár végén is bennem él még a tenger. A fényből szőtt napok körtánca a késő délelőtti ébredéstől az éjfél utáni elcsendesülésig. A sirályok vászonröpte, amelyet gondolatban még mindig követek, magasra tartva a madárcsalogató, ebédről maradt kenyérdarabot. A vízmosta kövek, titkos sorsú kagylók érintése. Az „édes élet”-érzés, amelyért kisfiammal minden júliusban útra kelünk.

Három éve hat-hét-tíz napra Mangalia az otthonunk. Egyre magabiztosabban lakjuk be a tengerparti várost, sajátunknak érezzük kikötője nyugalmát, a parttól a szálláshelyünkig vezető utcákat, a lépcsősort, amelynek tetejéről először tárult elénk a csillogó kékség, a mecsetet, amelynek árnyékos udvarán gyakran látni kendőt viselő asszonyokat, a sokat megélt házakat, amelyeket harsány hangú lakóik tavasz végétől ősz elejéig turistákkal népesítik be.

Az idei nyáron tágítottuk a kört, szinte minden este kisbuszra ültünk, hogy a környező üdülőtelepeket, Venust, Neptunt, Jupitert, a távolabbi Észak-Eforiát és végül a legközelebbit, Saturnot is birtokba vegyük. Talán azért is vágyódtunk mindegyre máshova, mert Mangalia szokatlanul csendes volt. Félbemaradt építkezések – a végtelenségig elhúzódó partfal- és járdaépítés nyomai –, a parti árusok körül elektromos hajtányon keringő rendőrök, este sem ébredő bódék látványa csempészett valami furcsa nyugtalanságot a tájba. Ez elől a húszpercnyi távolságra eső Neptun volt az egyik legjobb menedék, ahol összekapaszkodva táncoló emberek, modell nélkül is elmélyülten dolgozó portréfestők, fák alatt várakozó hintók és sétabiciklik között vezetett az út. De megbabonázott Jupiter is, ahova Cap Aurorán keresztül sétáltunk el barátainkkal, egy Venuson töltött délután után. Kisfiam szerint ezen a kicsi, fényes üdülőtelepen található a világ legjobb ugróasztala, és a trambulinos percek eufóriáját látva most már magam is így gondolom.

Delfinek ajándéka

Egy teljes napot Konstancára szántunk. Pontosabban a delfináriumra, amelyről pár nappal az utazás előtt nem sok jót olvastam az interneten. Régi, idejét múlt épületben, a méretüknek nem megfelelő medencében kell az uszonyos „sztároknak” elkápráztatni a teltházas közönséget, fáradtak, nem végzik a mutatványokat – panaszkodtak a létesítmény korábbi látogatói. Volt aki arról számolt be, hogy több mint két órát autózott gyerekeivel Konstancáig a delfinshow kedvéért, a jegypénztárnál azonban tudatták vele, hogy az aznapi bemutatókra minden belépő elkelt. Az olvasottak alapján jobbnak láttam, ha egy nappal az indulás előtt megpróbálok telefonon jegyet foglalni. Így tudtam meg, hogy a delfinpárost pár nappal korábban költöztették át egy új, sokkal nagyobb és korszerűbb medencébe. A hívásra válaszoló hang arról is tájékoztatott, hogy az átszoktatás miatt műsor nem lesz, a delfinek viszont megtekinthetők. Éppen ezért a 40 lejes felnőtt- és a 10 lejes gyerekjegy helyett kettőnknek mindössze 10 – nekem 8, kisfiamnak 2 – lejbe került a belépő, azaz csak a létesítményhez tartozó, dunadeltai világot idéző mikrorezervátum megtekintéséért kellett fizetni. 

A két delfin, Ni-Ni és Chen-Chen új otthonát uniós támogatással hozta létre Konstanca megye önkormányzata. A projekt összértéke 12,79 millió lej volt, ebből az unió 3,96 millió lejt, az állam 800 ezer lejt biztosított, a fennmaradó összeget a megyei tanács fedezte – olvastam egy helyi lap internetes oldalán (ct100.ro.). 

A bejáratnál tapasztalt balkáni „kö-nyökharc” után – a harmincas, negyvenes éveikben járó, „kigyúrt” látogatók mindenképpen a gyerekek előtt akartak bejutni a terembe – magam is meggyőződhettem arról, hogy a cikk írója nem túlzott, amikor elismerő szavakkal illette a létesítményt. Az új medence valóban tiszta és sokkal tágasabb a korábbinál, a nézőtér is megsokszorozódott, a környezet kékes, szürkés színvilága pedig a „művészek” és a közönség számára is megnyugtató. Nem csoda, hogy a delfinek az első naptól otthon érezték magukat új helyükön, bemutatóról bemutatóra hallgattak az idomár lányok utasításaira, és bennünket is igazi ingyenshowval, szaltókkal, bukfencekkel, labdás mutatványokkal ajándékoztak meg. De ez csak egy volt a Fekete-tenger meglepetéseiből. Valamennyit talán nem is lehet egy vagy akár több élménybeszámolóba sűríteni. Láthatatlanságukban örökkévalók, akárcsak a part szélén, hullámközelben születő homokváraink.