2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Határkerülés, fenyőágazás, öntözés

A húsvéti határkerülés egyházi-liturgikus eredetű szokása Közép-Európának és egyben a magyarságnak, ami korunkra csak a peremterületeken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és protestánsok egyaránt gyakorolták. A nyárádmenti határkerülés régmúlt idők egymásra tevődött emlékeit őrizheti, különböző korú és funkciójú szokáselemek láncolata. 

Virágokat és örökzöld fenyőágakat a Krisztus keresztjére (Szentháromság, 1999)

A felvételeket készítette: Bálint Zsigmond és Barabás László


A határkerülés

  A határkerülő menetben házas férfiak és legények vettek részt. A legények feladata volt, hogy húsvét előtt a határon levő csorgókat, kutakat kitakarítsák, ők újították meg a falvak határait jelző dombocskákat, az ún. határhompokat is. Erre általában nagypénteken került sor egy-egy idősebb ember vezetésével. Az esemény levezetésére tisztségviselőket választottak: királyt, ítélőbírót, csapómestert, oldalvédőket és sereghajtókat. A király a többi tisztségviselővel együtt szabályokat, törvényeket állapított meg a megszólításra, a viselkedésre, és ezeket senkinek sem volt szabad áthágnia. Aki hibázott, annak megcsapás járt. A király parancsolt, az ítélőbíró ítélt, a csapómester csapott a hibázó hátulsó felére. A legtöbb megcsapást a fiatal legényeknek – akik először vettek részt a határkerülésben – kellett elszenvedniük. Őket előreküldték, hogy keressék meg a falu hatá-rait jelző halmokat, és ott tüzet gyújtsanak. A menet ellenőrizte, jó helyre rakták-e a tüzet, és mindenféle kifogást emelt: megcsonkították a saját határukat vagy foglaltak a szomszéd faluéból. Az oldalvédők megragadták a suhancokat, és kezüknél-lábuknál fogva odaverték farukat a határhomphoz, miközben többször kiáltották: „emlékezzél, hogy itt van a határ!”. Ezekben a nyárádmenti falvakban egy középkori európai jogszokás, a megcsapás épült a határkerülésbe. E régi jogszokás helyi alakulását, népszokássá válását bizonyítja az egykori székely széki közigazgatási vezetők színjátékszerű évenkénti megválasztása, a határkerülés szokásrendjének levezetése. A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövő nemzedékeknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretetet, az összetartozás érzését is. A határkerülésben a fiataloknak kötelezően részt kellett venni,  próbákat kellett kiállni. A megcsapásos felavatásnak nemcsak birtokjogai, hanem sokkal szélesebb társadalmi jelentősége is volt: a felavatott fiatalok megkezdhették a legényéletet. 

A húsvéti fenyőágak felvirágozása (Nyárádgálfalva, 1988)


A cenzúra éberen közbelépett

A határkerülésnek ez a formája a legtöbb faluban a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben megszűnt. A tulajdonképpeni határkerülés nem jelentette az egész szokásrend elhagyását. Közösségi funkcióját a húsvéti fenyőágazás (virágozás), az öntözés és hajnalozás vitte, viszi tovább változatos formákban. 1983 húsvétján Szentháromságon tapasztalhattam, hogy a falu népe mennyire ragaszkodik a három napig zajló eseményhez, milyen méltósággal és jókedvvel éli meg a feltámadás ünnepét. Néhány év múlva, 1988-ban három szomszédos nyárádmenti faluban – Szentlászlón, Gálfalván és Szentháromságon – vettünk részt Bálint Zsigmond fotós barátommal a szokáskör eseményein. Húsvét közeledtével, 1989 tavaszán az előző évi gyűjtésből riportot írtam, és szerettem volna megjelentetni az Új Élet című képes lapban, melynek akkor munkatársa voltam. A szerkesztőm – miután elolvasta – megígérte, hogy „leadja”, de a húsvét szót, mivel többször előfordult, egy kivételével kihúzta: határozzam meg másképpen a szokás idejét. Hasonló sorsra jutott a nagypéntek és a nagyszombat megnevezése is. „Összetörte” a piros tojásokat is, kihúzta a szövegből. Az öntözés szónak és cselekvésnek inkább megkegyelmezett. Az így megnyirbált riportot a többi anyaggal elküldte Bukarestbe, ahol a lapot nyomták, de 1989 tavaszán mégsem jelent meg. Csak a fordulat után, a lap 1990. húsvéti számában mondhattuk el, hogy mi lett a sorsa: „Az alábbi írást 1989 húsvétjára szántuk. A cenzúra éberen közbelépett”. Sejteni vélem, hogy mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak: az, hogy a nyárádmenti falvakban öregek és fiatalok, legények és leányok vallásos, közösségi és magyarságélményként élik meg a húsvéti szokást, és hogy ez napjainkban is élő, vonzó.

A húsvéti zöld ág mint szerelmi ajándék (Szentháromság, 1999)


Zsoltár és zsoldosztás Szentlászlón

 Nem szólt, nem szólhatott a nyolcvankilences tudósítás arról, hogy a szentlászlói idős férfiak, húszan-huszonöten, unitárius papjukkal, Kiss Mihállyal nagyszombaton este kimentek a határra, az első búzavetéshez. A tiszteletes úr imájában áldást kért a vetésre, a határra, az emberek munkájára. Hívei levett sapkával, magukba roskadva hallgatták. Utána elénekelték a közismert zsoltárt: „Tebenned bíztunk eleitől fogva/ Uram, téged tartottunk hajlékunknak”. Ennyi maradt az egykori határkerülésből. No, és megvolt a botolásos büntetés, a zsoldosztás is. A határról bejőve királyt, ítélőbírót, csapómestert választottak. Sorra mindenkinek kiosztották a zsoldját: öt, tíz, tizenöt, húsz vagy huszonöt botütést. Végigbotoltak mindenkit. Folyt az öregek játéka a templomkapu előtt, mégis hiányérzetem támadt. Középkorú férfi és fiatal, legény alig volt közöttük. Ketten voltak tizennégy évesek, akiket botolással fel lehetett avatni. Szentlászló kicsi település, tizenkilenc éves katonalegény 1988-ban egy sem volt a faluban. Azért kellett a tizenhét éves Kálmán Csaba és Gyárfás István, valamint a huszonhárom éves Papp István legyen az öntözést szervező vőfély. Ők zenekart alakítottak, együtt járnak zenélni, mondták. A húsvéthétfői öntözésben is ezt a kettősséget figyelhettem meg. Végig érződött, hogy az idősebbek kiöregedtek az öntözésből, mégis ragaszkodnak hozzá. Éltetni szeretnék a megőrzött, de kiüresedett szokásformákat. Ezzel ellentétben a fiatalok beleélték magukat a vőfélyi szerepkörbe. Csaba hegedült, István mondta a beköszöntő verset: 

Ki szenvedett, Jézus, íme föltámadott,

Föltámadásának örömnapja vagyon.

Mi is örvendezünk ez örömünnepen,

Házról házra járunk Jézusnak képében. 

Köszöntjük e háznak minden élő tagját,

Kik várva várták Jézusunk feltámadását. 

Nem kell nekünk arany, sem ezüst, sem mirrha,

Csak Jézusunknak velünk együttes lakása,

Ez a mi szívünk igaz óhajtása. 


A felköszöntött házakban ők, a tisztségviselő legények próbálták biztosítani az öntözés ünnepélyességét, szertartásosságát. De mintha magukra maradtak volna.

Fenyőágazásos közadakozás Gálfalván 

Nyárádgálfalván, a községközpontban ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Itt nem volt határkerülés, botolás sem. Mintha az egész húsvéti fenyőágazást, öntözést a futballistákért, a sportért szervezték volna. A sporttanács és a téesz hozatta a fenyőágakat. A leányok színes papírszalagokkal feldíszítették, és nagyszombat éjszakáján a legények széthordták a faluban. Minden házhoz öntözőágat, fenyő oldalágat tettek, a leánygyermekes házhoz tetőt, fenyőhegyet. A húsvét másodnapi öntözőmenetben elöl a két vőfély haladt, mögöttük a községi „sportkollektíva” elnöke, utána a zenészek, az öntözők, végül a korsós, a kosaras és az írnok. Ez utóbbi pontos nyilvántartást vezetett arról, hogy ki mennyi pénzt adott a fenyőágakért. 1988-ban az oldalágért 10-15 lejt, a tetőért 25-50 lejt fizettek. A begyűlt pénzből sportfelszerelést, labdákat vásárolnak, mondták, kell a pénz a meccsek utáni „ellátásra” is. Az öntözőmenetben az idősebb férfiak „sportbarátok”, a kilenc-tíz legény többsége regutalegény. Az egyik vőfély, Bustya Ferenc is reguta, Csíki Csaba fiatalabb, és futballista. A futballcsapat többi tagja nem volt az öntözőmenetben: arra hivatkoztak, hogy húsvéthétfő munkanap, dolgozniuk kell. Az egyik vőfély minden felkeresett házban beköszönő, a másik elköszönő verset mondott. Megöntözték a házbelieket, esetleg rövid tánc következett. Meg kell adni, a gálfalvi öntözőcsapat sokkal kitartóbb volt, mint a szentlászlói. Még a falu felső végén a cigánytelepet is bejárták. Az adományok iránti érdeklődésünket, fotódokumentációs szándékunkat viszont nem vették jó néven. „Közcélra megy az adakozás, kérem.”

A szentháromsági legények öntözőmenete (2013)


Ünnepi közösség, reguták és fenyőágak Szentháromságon

A szentháromsági szokásmozzanatok megegyeznek a másik két faluéval abban, hogy nincs már határkerülés, de van fenyőágazás, virágozás, az öntöző legények felköszöntik a falu népét, adományokat gyűjtenek, közös zárómulatságot, rántottázást tartanak. Mégis igen nagy különbségeket észlelhettem az egy időben zajló szokáseseményben. Itt nem akárki vehet részt a fenyőágazásban, öntözésben, csak a besorozott katonalegények, a tizenkilenc éves reguták. Katonalegények 1988-ban összesen heten voltak. Ennyi nem elég a szokáshoz. Bevettek hát az utánuk következő évjáratból is hét legényt, ők a pótreguták. Azóta szoktak bevenni a tizennyolc évesekből, vagy a teljes évjáratot, mióta a regutalegényekből nem telik ki legalább tizenkettő-tizenhat. Egy emberöltővel ezelőtt még kitelt. A regutalegényeknek viszont kötelezően részt kell venniük a fenyőágazásban és az öntözésben, nem maradhat ki senki. Ez szégyen lenne. Az egyik szervező katona legény, Török Laci édesapja, Török Mihály a hagyományoknak megfelelően a katonalegényeket nagypénteken elküldte, hogy a mezei csorgókutakat megkeressék. Megkeresték, de nem kellett ezeket kitisztítani, kitakarítani, mint egykor. Csak tudják hollétüket, és állítsanak melléjük egy-egy csóvát (kizöldült ágat) emlékbe. Hagyományosan történt a fenyőágak beszerzése is. A reguták szülei összepótoltak, ebből fedezték a költségeket. Török Mihályék vásárolták és hozták a fenyőágakat a Bekecs oldalából, kétszáz tetőt és háromszáz oldalágat. Az édesanyák megvásárolták a papírszalagokat, ezeket a leányok aggatták az ágakra. Az édesapák, rokonok szerepe nem ér véget a fenyőágak beszerzésével, ők kísérik az öntözőmenetben a legényeket. A természetbeni adományokból (fehér tojás, kalács, bor, szalonna) közös mulatságot tartanak. Az évenként sorra kerülő szülők a kiadásokkal és a pontosan nyilvántartott, ajándékba kapott pénzzel vagy buknak, vagy nyernek. Évenkénti szimbolikus ajándékcsere megy végbe. 

Népes legénysereg köszönti a falu minden lakóját (Szentháromság, 1988)


  A regutalegények és szüleik ajándéka, a fenyőág a tavasz, az újjászületés jelképe. A közösség szakrális épületeihez, a római katolikus, a református és az unitárius templom kapujára, több fenyőágat összefonva, bolthajtást készítettek. Bolthajtást tettek a fenyőágazás megszervezésében elöl járó Török Mihályék kapujára is. Fenyő oldalággal díszítettek minden közösségi építményt, épületet: utcai feszületeket, kútgémeket, iskolát, malmot, kocsmát és minden ház kapuját. A teljes világ zöldbe öltözött. Arra a házra is tettek oldalágat, amelyben nem lakik senki, és arra is, amelyben öregek vagy gyermektelenek laknak. A fiatal, kisgyermekes vagy leánygyermekes családoknak Szenthárom- ságon fenyőhegy, tető jár. A legszebb fenyőhegyek a legényekkel egyidős leányokat, a korosztálybélieket illetik. A faluban tizenöt ilyen leány van. Ők segítkeztek a fenyők feldíszítésében, és a menet indulásakor élővirág-bokrétát tűztek a legények mellére, aztán hazasiettek, hogy várják az öntözőket. Az öntözés végén a regutalegényekkel együtt vettek részt a nagy rántottázáson. A negyedik típusú fenyő Szentháromságon a tojásos ág. Ez a legény egyéni szerelmi ajándéka a kiválasztott leánynak. Nem a kapura, kerítésre teszik, hanem földbe állítják bent az udvaron. Sokkal magasabb, és színes papírszalagokkal gazdagabban díszített, mint az egyszerű tető. Sőt, két oldalukon kifúrt, pirosra festett tojáshéjakat is aggatnak reájuk, ezért tojásos ág a nevük. Az idei reguták közül hárman tettek egyéni tojásos ágat, az aljára ráírták a nevüket, hogy a leányok tudják, kitől kapták.

Szentháromságon az öntözők már húsvét első napján, vasárnap délben, a mise és az istentisztelet után elindultak. Ünnep első napján azok engedik be, fogadják, sőt kérik, hogy keressék fel őket, akiknek másodnapján, hétfőn dolgozniuk kell. Csak vasárnapra jöhettek haza szülőfalujukba, ünnepelni. Ez a réteg a falu népének kisebbik hányada. Legtöbben a hagyományos időben, húsvét hétfőjén várták az öntözőmenetet. Szentháromságon a reguták mind vőfélyek abban az értelemben, hogy mind tudják és felváltva mondják a beköszönő verset, íme egy részlete:

 Köszönteni jöttem a húsvét ünnepet. 

Krisztus urunk is keresztfán szenvedett,

Kereszthalálából dicsőn felébredett.

Mi is föltámadunk egy szép dicső napon, 

Ezért hát mindenki hozsánnát kiáltson. 

Igen tisztelt uram, ha nem csalatkozom, 

Nékem úgy tetszik, hogy itt egypár virágszál vagyon, 

Kit ha megöntözünk, még annál is szebb lesz, 

Mert a viruláshoz egyre több táperőt vesz. 

Mert mi éppen az aranytenger mellől jöttünk,  

S annak folyamából vizet merítettünk,

Kit e vízzel megöntözünk, 

Nem hervad el soha, arról kezeskedünk. 

Ebben a szokáskeretben a regutalegények végig a komoly szertartásosság megtestesítői voltak. A felnőttek őket ünnepelték. Arcukról életöröm sugárzott, és rögtönzött párbeszédükben meg-megcsillant az ünnep másik oldala is, a tréfás évődés, a játékosság. 

A szokás él, vonzó napjainkban is, egyéni, korosztályi és közösségi élményként élik a fiatalok – ezzel fejeztem be 1989-es tudósításomat. Ez lehetett a szokást némileg ismerő, de külső megfigyelő, résztvevő tapasztalata mindhárom faluban: ragaszkodnak a hagyományos húsvéti ünnepi szokásaikhoz, kultú-rájuk szerves részének tekintik. Az előzőnél nem jelentéktelenebb az sem, hogy mindhárom falu kisebb-nagyobb különbségekben megragadható változatot éltetett, és ezekből jelzésszerűen kiolvasható volt az 1980-as évek székely falujának társadalmi és lelki állapota, életstratégiája.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató