A hasznosság átka

Mivel a múlt század 60-as éveinek Marosvásárhelyén végeztem középiskolai tanulmányaimat, s itt váltam felnőtté, azaz töltöttem be 18. életévemet, sokáig vásárhelyiként mutatkoztam be. Ezt még kincses Kolozsvárra érkezésemkor is büszkén vallottam, hiába énekelték a sétatéri színházban: „Szép város Kolozsvár”. Nekem „a város” a Bernády építtette és sokáig úgy megtartott Marosvásárhely volt: a Maros vendéglővel és a Kultúrpalotában fellépő színházzal meg a népi együttessel, az orvosi egyetemtől nem messze elterülő lovardával. Közben éltem egy-egy évet Nagyszebenben, majd Göttingenben, s mikor visszakerültem e Maros-parti erdélyi városba, valahogy más lett. Tudom, én is más lettem, csakhogy ebben a megállíthatatlan változásban sok kár esett váro-sunkban.

Nézem az Apolló-palotához hozzáragadt kétszintes épületet, és érzem, látom: valami nincsen rendben. Itt valamit nagyon elrontottak. Nem vagyok sem műépítész, sem képzőművész, ezért nem szakmai kritikával állapítom meg a fájó valóságot: igénytelenül és felelőtlenül bánnak elődeink által ránk hagyott értékeinkkel, s ezért távolodik el tőlem/tőlünk a szép város.

Már nem emlékszem, milyen volt a Színház tér átrendezése előtt az Apolló-palota melletti főtéri házsor, csak régi felvételek emlékeztetnek a zárt sorú, szép és igényes kisvárosi hangulatra. Aztán valakik elképzelték, hogy a háromemeletes palota mellett túl kisvárosias látvány az alig egyemeletes épület, húztak rá még egy szintet. Nekem pedig éppen ezzel van bajom.

Állok a főtér ódon hangulatában, ahol valamikor réges-régen zenélt egy kút, s nem is olyan régen zöld békák szájából tiszta víz tört elő, nézem a mai városképet, ahol valakik nagyon elrontottak valamit. Az egykori kétszintes épületre ráépített második emelet sokkal alacsonyabb, s egyszerűbb, mint az első: a hasznosság, a takarékosság megölte a szépségét és igényességét. Megspóroltak két méter magas falat, s közben elrontották a szép, jellegzetes kisvárosi látványt. Aligha ismerték és szerették azok az emberek ezt a várost. Nevük alapján nem sok közük volt ehhez az erdélyi kisvároshoz.

A földszint éli a főtéri üzletek ingadozó életét: divat szerint cserélik a cégért, alakítják a kirakatot s formálják egyre ízléstelenebbé és igénytelenebbé a múltunkat még itt-ott megőrző házakat. Most éppen egy cipőbolt működik az egyik földszinti helyiségben, de neve – Marelbo – így egymagában nem sokat jelent az előtte sétáló, néha még korzózó vásárhelyieknek, s a másik helyiségben berendezett ruhásüzlet kirakata fölött üresen tátong a cégér helye. Igaza van! Minek kitenni arra a rövid időre? Minderről a szomorú metamorfózisról tanúskodik megcáfolhatatlan dokumentumként a két földszinti kirakat egymástól elütő színe és formája. Úgy látom, itt is beérett a bölcs latin mondás: Sic transit gloria mundi – így múlik el a világ dicsősége.