32 cm. A fejteteje és a háta fekete; tarkója és fejoldala hamuszürke; a testalja sötétszürke. A fiatalok szeme világoskék, az öregeké fehér.
Kisebb, mint a vetési varjú meg a dolmányos varjú. Gyors szárnycsapásokkal könnyen helyet változtat, számos élelmi forrást felkeres. Élénk, mozgékony és hangos madár. Rendszerint csapatosan jár élelem után, a magas fákon és a réteken, legelőkön is könnyedén, ügyesen jár. Gyakran társul seregélyekhez és a vetési varjakhoz. Csengő, fémes hangú, a „csjek, csjak” hangsort gyakran ismétli. Tavasz idején egész csapat verődik össze belőlük, csapongva hullámzanak a kék éterben. Költés idején csárogó hangon szólnak. Az élettere nagyon változatos; láthatjuk parkokban, épületeken, mezőgazdasági területeken és sziklás hegyeken is. Fészkelésre jónak tartja a faodúkat, a partfalakat, a fák villás ágait. Figyelemre méltó az alkalmazkodókészsége. Az egész Kárpát-medencében fészkel.
Gyermekkoromtól kezdve sokszor láttam szántáson, vetésen, templomtornyokon. Később a csókafiókát tanulékonynak ismertem meg.
Áprily is tudja, hogy a csókák hangja nem szép, mégis róluk ír a Csóka-hangok című lírai költeményében, mert becsüli a hűségüket a szülőhelyhez, ragaszkodásukat a mi hegyes-völgyes vidékünkhöz, s derűs őszi napokon a szabad csapat fennhanon kiáltja, hogy itt vagyunk és tovább maradunk! Íme, négy sora:
„Most már csak a csókák maradtak,
száguldó szabadcsapat.
Hallom zaját a nagy zsinatnak
ragyogó őszi ég alatt.”
Konrad Lorenz osztrák tudós egyetemes értékű, finom megfigyeléseket végzett saját nevelésű csókafiókákon. Terjedelmes dolgozatából mozaikszerűen olyan mondatokat idézek az alábbiakban, amelyek kellőképpen igazolják, hogy ezek a madarak társas életet kívánnak élni. A kis csókáknak ezt a hajlamát a gondozó, a ház népe is gyakran érezte, érzi.
Társas lélektani megfigyelések:
„… annyi kétségtelen, hogy ez az élmény rendkívül specifikus és erősen érzelmi töltésű. Ha valaki egymás után kétszer-háromszor kiváltja ezt a támadást, még a legszelídebb csókával is örökre megrontja viszonyát.
A »gurrogás-reakció« értelme eredetileg az, hogy a ragadozó karmába került fajtársat megvédelmezzék, ha lehet, meg is mentsék. A kis énekesmadaraknál is tudunk analóg viselkedési formákról. A varjúfélék társas életének fejlődéstörténeti evolúciója során a bajtársvédelmező reakció eredendő jelentése újabb, még ennél is sokkal fontosabb elemmel gyarapodott: a tapasztalatlan fiókák ezúton kapják meg azokat az ismereteket, hogy melyik állatot tekintsék rablónak. Szerzett ismereteket kapnak, és nem egy ilyesfajta tudás ösztönjellegű analógját.
Az embergyermekek példát vehetnének arról, hogy a kis csókák milyen komolyan veszik szüleik »jó akaratú« intelmeit. Hogy személyesen ismerjük valamennyit, valóban sokáig kell állandó, közvetlen kapcsolatban élni velük. A rangsoron belül elfoglalt helyzetet nemcsak a madár fizikai ereje határozza meg, hanem közrejátszik személyes bátorsága, energiája, önbizalma is. A társasan élő állatok esetében az efféle rangsorrendek hallatlanul konzervatív jellegűek. A csókatelepen zajló csetepaték lényeges pontban különböznek a baromfiudvarbeliektől. Itt a rangsor alján álló egyedeknek nem sok jut ki a jóból. A rangsorban nagyon magasan álló csókák határozottan jóindulatúak a nagyon alacsonyan állókhoz. Egyetlen hím csóka sem vehet feleségül nála magasabb rangú nőstényt. Egy-egy rossz tapasztalat után gyorsan félénkké válnak az állatok.
Megmutatom, hogy mennyi állati örökséget hordoz magában még ma is az ember…
Az ifjú »férj« mint odútulajdonos igyekszik hatással lenni választottjára, s a potenciális költőodú tájékáról minden csókát elzavar. Az udvarló csókahím magamutogatása mindig és minden formában egy adott nősténynek szól. Ebben eszköz a szemek párbeszéde is. Ellenállhatatlanul mulatságos, hogy mennyire különbözik a hódító hím és a meghódítandó nőstény szemjátéka. Az ifjú teljesen nyíltan parázsló szemmel és szünet nélkül bámulja a leányzót, az azonban látszólag mindenhova néz, csak a dürgő dalia felé nem. Viszont rövid pillantásokkal felméri, hogy ez az egész bűvölés neki szól. Attól a pillanattól kezdve, hogy a menyasszony »megadja magát«, másfelől annál öntudatosabb lesz, és harciasan viselkedik a kolónia többi tagjával szemben.
Az ifjú jegyespár bensőséges véd- és dacszövetségre lép egymással, dühösen száll síkra egyikük a másikért. Csaknem szüntelenül maximális imponáló tartásban járkálnak, és egy méternél messzebbre sohasem távolodnak egymástól. Amilyen nyersek a külvilággal szemben, olyan gyengédek egymáshoz. A hím pontosan olyan gyengéden eteti párját, a nőstény pontosan olyan belső felindulástól remegő halk hangokkal fejezi ki szerelmét hosszú-hosszú évek után is, mint az első tavasz idején.
A csókák életük második esztendejében válnak ivaréretté. A vedlést követően, szép őszi napokon a madarak már ivarzási hangulatban, »költőodú-hangulatban vannak«. Hallani lehet a »cikk-cikk« kiáltásukat. Februárban, márciusban aztán egészen komoly formát ölt a dolog, és se vége, se hossza a cikkozásnak. Március vége felé, amikor a »cikk« hangulat eléri a tetőpontját, a koncert felerősödik valamely falmélyedésben. Hangszíne is megváltozik, mélyebb, teltebb lesz, a »jüp-jüp-jüp« gyorsabb egymásutánban ismétlődik. A költőodút mindenáron védi. A csókánál is azon alapszik a »territórium birtoklása«, hogy a madár »otthon« sokkal intenzívebben küzd, mint idegen tájakon.”
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
