Hétköznapi történet
Valahogy mindig megtalálnak azok az emberek, akik mintha még a lélegzetvételükkel is nyugalmat árasztanának maguk körül. Talán a saját belső vergődéseim, lélekriadóim ellensúlyozásaképpen van ez így, nem tudom… Mindenesetre Rodica is egy ilyen időt lelassító, a pillanatba, mint kényelmes fotelbe belehelyezkedő jelenség, én legalábbis ilyennek látom, érzékelem.
Emlékszem, jó másfél évtizede, kisgyermekes anyaként állandóan mehetnékem volt, akkori ötévesemmel szerettem volna újra felfedezni az egész világot. A környékemen, az enyémtől két tömbházzal odébb lakó, negyvenes éveiben járó nő tökéletes ellentétje ennek az izgága élményéhségnek. Óvodáskorú fiacskáját felügyelve egy egész nyarat képes volt eltölteni a betonóriások mellett elvonuló sétány padjain, néha kamaszlánya is mellé telepedett, a legnagyobb, lassan felnőttkorba lépő gyerek, a két fiatalabb bátyja, persze, rendszerint csak futólag köszönt oda a szülő-húg párosnak.
– Sosem voltam az a mászkálós típus – kezdte történetét a múlt hét egy számomra is ráérősebb délelőttjén magyarul is szinte anyanyelvi szinten beszélő ismerősöm. – Gyerekkoromban sokat költöztünk anyuval, egyik albérletből a másikba vitt az utunk, nem volt egy biztos pont az életemben. Ha nem válnak el a szüleim, talán másképp alakul az első tizennyolc évem, bár apámat ismerve, valószínű, hogy akkor is elúszott volna a fedél a fejünk fölül. A klasszikus történetet „játszották végig” a szüleim: apu ivott és nőzött, anyu pedig hol csendben, hol torka szakadtából szenvedett mellette. A lakás apám nevén volt, ő örökölte a szüleitől, egyértelmű volt, hogy mi anyámmal csak megtűrtek vagyunk. Igen, jól hallod a többes számot, bármennyire meglepő, apám engem sem tudott közel engedni magához, pedig azt szokták mondani, hogy minden apa-lánya kapcsolat különleges. Ha így is van, a miénk a kivételt erősítő törvény. Hétéves voltam, amikor anyu elhatározta, hogy kilép az otthoni mérgező környezetből, és nem is volt kérdés, hogy engem is magával visz. Apám egyikünket sem próbált visszatartani, sőt az elköltözésünk napján be is telepítette a helyünkre az „ügyeletes” választottját. A későbbiekben aztán mégis meg-meggondolta magát, keresett minket, és persze mindig meg is talált, aztán mindenféle ócska trükkel vagy éppenséggel fenyegetéssel próbálta anyut rávenni, hogy térjünk vissza a családi „börtönbe”. Sokszor eszembe jut, micsoda hősiességgel állt helyt édesanyám azokban a pattanásig feszült helyzetekben. Apám ígérgetéseinek sem dőlt be soha, pedig alig volt pénzünk, anyu bolti eladói fizetéséből ugyanis épp csak az albérletre és a számlákra futotta, meg a napi kenyérre, tejre. Jó szándékú kolléganők és rokonok segítgettek ideig-óráig némi kölcsönnel, de persze azt is mindig vissza kellett adni, így úgy tűnt, sosem kerülünk ki ebből a körforgásból.
– Mi hozta meg a változást? – kérdeztem.
– Tizenkettedikes nagylány voltam, amikor édesanyám megismerkedett egy nála jóval idősebb úriemberrel, aki mindig, amikor anyu éjszakás volt, meglátogatta és szóval tartotta, elszórakoztatta a bolt ablaka előtt. Én hiszek abban, hogy léteznek szárnyak nélküli angyalok, akik mindig valamilyen segítő szándékkal keverednek az életünkbe. Anyu udvarlója is ilyen küldöttnek bizonyult. Amikor a kapcsolatuk komolyra fordult, mindkettőnket kért, hogy költözzünk hozzá, és ezzel véget ért a hányódásunk. Anyu a mai napig boldog párkapcsolatban él, és állítom, hogy az utóbbi időben legalább tíz évet fiatalodott. Ennél a jóságos idegenből lett családtagnál – a nevét nem szeretném elárulni, mert nem kértem a beleegyezését, hogy meséljek róla ‒, édesanyám élettársánál tapasztaltam meg a hazaérés nyugalmát. Ez az állapot engem is átformált, felszabadított, így kevesebb mint egy év alatt én is megtaláltam azt a férfit, aki mellett igazán otthon lehetek. Ő kamionsofőr, heteken át úton van, de amikor hazajön, az számunkra igazi ünnep. A téli hónapokban többször van ilyen időszakunk, ezért nekünk december elejétől kettős adventünk van, Jézus megszületése mellett a párom érkezését is várjuk. A nyarak pedig eltelnek az otthoni tennivalókkal, főzéssel, mosással, a kisfiam és a lányom rekcumozásával. Mivel a férjem biztos egzisztenciát teremtett nekünk, nem álltam én is munkába, helyette minden energiámat a családra összpontosítom. Szigorú szülőnek tartom magam, és igyekszem úgy nevelni a gyerekeket, hogy tudatában legyenek a közös mindennapjainkban felállított szabályoknak. A nagyobbik fiammal, persze, nehezebb zöldágra vergődni, ő ugyanis jövőben már nagykorú lesz, és már most igyekszik a saját útját járni, bizonyos határokat azonban neki is be kell tartania. De nincs okom panaszra, mert a két kisebbhez hasonlóan ő is intelligens, jóérzésű gyerek. Most még keresi az útját, és ez így is van rendjén, ha pedig majd elindul egy irányba, akár jobbra, akár balra, én ott leszek érzékelhető közelségben, mint biztos pont, amihez bármikor visszatalálhat.
