Hideg fészek
2016-11-15 15:24:09
- Nagy Székely Ildikó
Kötött szvetterek, színes gyermekkabátok, kezeslábasok társaságában töltötte J. a délelőttöket.
Kötött szvetterek, színes gyermekkabátok, kezeslábasok társaságában töltötte J. a délelőttöket. „Egylejes” napokon, amikor a főnök asszony áruért ment, és a régebbi termékektől fel kellett szabadítani a fogasokat, kosarakat, már nyitás előtt hosszú sor várakozott a turkáló előtt. A kalapos cigányok nejlonzsákokat töltöttek meg ilyenkor a ruhákkal, de sok volt az olyan vásárló is, aki hosszas válogatás után állapodott meg egy-két darabnál. Máskor azonban iskola- és munkaidőben korántsem volt ilyen forgalom, többnyire csak a közelben lakó nyugdíjasok és egy-két kismama tévedt be az otthonosan meleg helyiségbe.
– Szeretem ezeket a csendes órákat – árulta el J. beszélgetésünk elején. – Gyermekkoromban is akkor voltam a legboldogabb, amikor magamban lehettem. Igaz, nem is kerültek játszótársaim, talán azért is, mert magánházban laktunk, és így kimaradtam a „tömbházgyerekek” hancúrozásaiból. Emlékszem, volt egy képzeletbeli barátnőm, neki meséltem el mindent, ami foglalkoztatott. Főleg az álmaimat.
– Könnyű álmok voltak?
– Nem mondanám. Legtöbbször egy idegen férfitól próbáltam menekülni, és végül mindig elfogyott az erőm, de mielőtt elkapott volna, felébredtem. Sokáig nem értettem, mi rejtőzik e mögött a visszatérő jelenet mögött, hiszen nem értek nagy traumák, sőt, nem is bántott soha senki. Anyuék nagyon „korrektül” neveltek, odafigyeltek a táplálkozásomra, a tanulásomra, a lelki nyugalmamra, és akkor sem emelték fel a hangjukat, ha rossz jegyet hoztam az iskolából. Igaz, dicséretet sem kaptam tőlük, egyszer sem simogattak, öleltek meg, bármennyire igyekeztem is a kedvükben járni. Mindig volt valami furcsa tartózkodás a viselkedésükben. Tizenhét éves koromban aztán egy közös cukrászdázáson adták tudtomra, hogy nem ők az igazi szüleim. Anyunak – azért azóta is így szólítom – nem lehetett saját gyereke, ezért döntöttek úgy, hogy kivesznek valakit az árvaházból. Egyéves sem voltam még, amikor hozzájuk kerültem. Mindezt olyan szenvtelen hangon mondták, mintha a másnapi időjárásról beszéltek volna. Utána percekig csak ültünk, néztük az üres süteményes tányérokat. Aztán fizettünk, és hazamentünk.
– Hogy tudtad feldolgozni ezt az egészet?
– Napokig magam alatt voltam. De aztán egyszerre kitisztult a kép. Sok mindent megértettem, ami azelőtt homályos volt a számomra, és a rémálmaim is megszűntek. Anyuék azt mondták, semminek sem kell megváltoznia, bármeddig náluk maradhatok.
– Így is történt?
– Nem volt más választásom. Sosem ment túl könnyen a tanulás, így meg sem próbáltam az egyetemi felvételit. Pedig az lett volna az egyetlen lehetőségem arra, hogy egy más városban új lappal indítsak, a magam ura legyek. Iskola után egy zöldség-gyümölcs kiskereskedésben kezdtem dolgozni. Volt egy állandó kliensem, egy nálam jó tíz évvel idősebb férfi. Kezdetben eszembe sem jutott, hogy miattam jön olyan sűrűn a boltba. Jólesett beszélgetni vele, és egyszer aztán elhívott egy üdítőre. Attól kezdve egyre gyakrabban találkoztunk, moziba, hangversenyre vitt. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és egy év sem telt el, amikor megkérte a kezem. Ez volt a biztos „kilépőm” az otthoni „fészekből,” így gondolkozás nélkül igent mondtam.
– Megbántad?
– Az első hónapok meseszerűek voltak. Megkaptam azt a melegséget, szeretetet, amire korábban csak vágyakoztam. Aztán valami megváltozott. A párom egyre idegesebb, gyanakvóbb lett, az volt a rögeszméje, hogy van valakim. Pedig nem adtam neki okot a féltékenységre. Egy alkalommal a megszokottnál később mentem haza a munkából. Anyuval futottam össze a főtéren, és beültünk egy kávéra, ezért késtem. A férjem, persze, nem hitte ezt el nekem. Megszorította a csuklóm, megrángatott. Másnap csomagoltam. Ideiglenesen anyuékhoz mentem, de hamar találtam albérletet. A kicsi keresetemből csak egy garzonlakásra futotta, nekem viszont az tökéletesen megfelelt. Máig ott élek. Közben elváltam a férjemtől. Hónapokig járt utánam, mindenáron megpróbált visszaszerezni. Miatta váltottam munkahelyet is. Három hónapja vagyok ebben a turkálóban. Szeretem itt, mert végre nyugodtan lehetek.
– Sosem próbáltad felkutatni a vér szerinti szüleidet?
– Soha. Lelkileg túl nagy teher lenne az nekem. Nem akarok hátranézni, mindig csak előre. Úgy érzem, számomra ez az egyetlen járható út.
