Hogyan haljunk meg?
Szokatlan téma. Ijesztő. Sohasem, vagy csak ritkán gondolunk rá. Azt hisszük, ha nem beszélünk róla, akkor nem is történik meg. De a halál mindennapi életünk része.
Szokatlan téma. Ijesztő. Sohasem, vagy csak ritkán gondolunk rá. Azt hisszük, ha nem beszélünk róla, akkor nem is történik meg. De a halál mindennapi életünk része.
Mivel intenzív terápiás orvosként a „halállal” szinte mindennapos kapcsolatban vagyok, és sajnos a magánéletemben is többször felkeresett, amikor Boros Veronika felkért arra, hogy Képzelt kávéház című műsorában én is beszéljek, úgy éreztem, hogy valóban van mondanivalóm, és azt szívesen meg is osztanám. Amit el tudok mondani, az valós tényeken alapul, hisz azt tettem, teszem mindennapi munkám során, s információimat nem könyvek lapjairól vagy a tv-képernyőről szereztem. De ahogy az lenni szokott, miután hazaértem a felvételről, akkor jutott eszembe, hogy mi az, amit még feltétlenül meg kellett volna osztanom a nézőkkel, ezért úgy gondoltam, pár mondattal még kiegészítem a műsorban elhangzottakat. Mivel nem valószínű, hogy minden Népújság-olvasó nézte az adást, ezért pár dolgot elismételnék, elnézést kérve azoktól, akik újra találkoznak ugyanazokkal az információkkal.
23 éve dolgozom az intenzív osztályon, és mivel a súlyos állapotban levő, vagy haldokló betegeket mindig a reanimálóba utalják, sajnos gyakran láttam, látom, hogy milyen körülmények között élik meg utolsó napjaikat, mennyire elhagyatva halnak meg. Az emberek zöme ilyen irányú információit manapság a filmekből, esetleg szenzációhajhász műsorokból szerzi, hisz egyébként honnan tájékozódnának? Sajnos, azok a jelenetek, amikor a beteg tiszta tudattal, ápoltan, fájdalmak nélkül, mosollyal az ajkán, egy kedves, barátságos ápolónő karjaiban hal meg, még a jól felszerelt nyugati magánkórházakban is távol állnak a valóságtól.
Mi is történik valójában? A haldokló vagy életveszélyben levő beteg az esetek zömében az életfunkcióit fenntartó gépekre van kötve (lélegeztetőgép, művese, szívműködést segítő pumpa stb.), perfúziós csövek, tubusok (dréncsövek, katéterek) állnak ki a testéből. Ahhoz, hogy ezeket nyugodtan, viszonylag fájdalommentesen elviselje, vagy sokszor csak azért, hogy egy hirtelen mozdulat során nehogy kitépje magából, vagy kiessen az ágyból (hisz a személyzet oly kevés, nem lehet mindig mellettük valaki), folyamatosan nyugtatót, altatót kapnak, tehát többnyire nincsenek tudatuknál. Ha ébren volnának sem tudnának beszélni, mert a torkukban, pont a hangszalagok között, egy tubussal a lélegeztetőgépre vannak kötve, ez megakadályozza őket abban, hogy gondolataikat, fájdalmaikat, kívánságaikat közölhessék, s abban is, hogy esetleg elbúcsúzhassanak a családtagoktól, akiket naponta pár percig láthatnak (hacsak nincsenek kómában, vagy ha nem felejtjük el az altatót legalább egy órával a látogatási idő előtt megállítani). Az, hogy a folyamatosan adagolt nyugtató és fájdalomcsillapító elég mély álmot és fájdalommentességet biztosít, nehéz felmérni, mert a testsúlyra felírt adagok nem mindig megfelelőek, az egyéni érzékenység, később pedig a hozzászokás miatt. És mivel alszanak, ezért nem jelzik az ápolás (etetés, forgatás, masszírozás) alatt fellépő fájdalmakat, tehát pluszadagot sem kapnak.
Az orvosok és az ápolószemélyzet együttérzéséről csak annyit, hogy bizonyára mindenki hallott már a ma annyira divatos „burn out” vagy kiégés szindrómáról, amely nemcsak az egészségügyben dolgozókat, mindannyiunkat érinthet. Sok-sok munkaév alatt nem halhatunk meg minden egyes betegünkkel, s az egészséges önvédelem oda vezet, hogy pár, intenzív terápián ledolgozott év után az ember vigyáz is arra, hogy lelkileg ne kerüljön túl közel a pácienséhez, hogy ne kelljen vele együtt végigszenvednie az elmúlást. Mert ez mindennapos kínt jelentene. És senki sem várhatja el tőlünk, hogy együtt éljük meg az utolsó órákat hozzátartozóikkal, akiknek ők kilépnek az életéből, mert fáj a szenvedést, az elmúlást, a tehetetlenséget végignézni, s ezért inkább kórházba viszik szerettüket. Fáj nekünk is, de mivel a munkánkból adódóan mégis ott kell lenni, igyekszünk lelkileg kissé eltávolodni, ha már fizikailag nem tehetjük meg. És mivel saját tehetetlenségünket, kudarcunkat is megéljük egy-egy beteg halálában, ezért az utolsó napokban egyre inkább magára marad a beteg – már senki sem beszél vele, hisz mit is mondhatnánk, ha már a biztató szó csak hazugság lehet. Inkább elmélyítjük az álmát, így a beteg magányosan, lassan „belealszik” a halálába. Azt azért megjegyezném, hogy a kezelését, életfunkcióinak a fenntartását nem állítjuk le, még akkor sem, ha ez a vád egyes tévéműsorok hatására sokszor ott van a rokonok szemében.
Miért írom le mindezt, ami a saját és kollégáim munkájának a kritikája? Mert úgy gondolom, hogy különösen egy súlyos, utolsó stádiumban levő beteg helye családi környezetben van. Még akkor is, ha nem biztosíthatják számára a modern orvostudomány legújabb vívmányainak számító gépeket, az életet (vagy szenvedést) meghosszabbító perfúziókat. Egy adott pillanatban mindegyikünk meghal, és bármennyire fájdalmas is, el kell engednünk beteg, megtört hozzátartozónkat. És sokkal „szebb”, ha ezt lehet így nevezni, ha valaki otthonos környezetben, szeretteivel körülvéve távozik, mint idegenek között, ahol a gépek zaja helyettesíti a feltörő zokogást.
Az igaz, hogy a mai munkaidő mellett nem lehet a beteg embert otthon ápolni – sokszor még a lakásviszonyok sem engedik meg. De létezik otthongondozás, akkora összegért, amelynél valószínűleg többet hagynának a kórházban. Ennek megvan az előnye, hogy amikor a beteg utolsó órája közeledik, el lehet búcsúzni tőle, bocsánatot lehet kérni rég elfelejtett sérelmekért és megbocsátani neki apró bűneiért. Hagyni kell ezeket elmondani, hagyni kell őt hagyakozni, még akkor is, ha fáj, mert könnyebb szívvel fog ő is eltávozni, ha úgy érzi, mindent helyre tett, s bennünk sem lesz hiányérzet amiatt, hogy nem mondtuk el még egyszer neki, hogy mennyire szerettük, szeretjük, hiányozni fog, és sosem fogjuk őt feledni. S ha a fájdalomtól és tehetetlenségtől nem jön ki hang a torkunkon, az sem baj, elég, ha mellette vagyunk, és fogjuk a kezét. Ha torkunkat a sírás fojtogatja, engedjük, hogy csorogjanak a könnyeink, mert legalább látja, hogy máris hiányzik, s érzi, hogy nem élt hiába, mert szerették, s mert megmarad az emlékezetünkben. Talán a gyász is könnyebb lesz, ha mindezek elhangzanak. Mert a mindennapokban sokszor nem tudjuk kimutatni érzelmeinket, ritkán mondjuk el a másiknak, hogy minden hibája ellenére mennyire értékeljük, mert kitartott mellettünk jóban, rosszban. Természetesnek tartjuk, hogy mellettünk van, és csak akkor ébredünk rá, mennyire értékes volt, amikor elvesztettük. És ha hirtelen elmegy, ott marad bennünk a ki nem mondott szó, a félbeszakadt ölelés.
Felmerült a kérdés, hogy miért félünk ma, a XXI. században a haláltól, miért nem tudjuk elengedni szeretteinket? Sokat gondolkoztam ezen. Szerintem azért félünk a haláltól, mert nem élünk. Nem a saját életünket éljük, nem a saját álmainkat valósítjuk meg, hanem a társadalom elvárásainak próbálunk megfelelni, és közben megfeledkezünk arról, hogy valamikor meg akartuk váltani a világot, jobbá, szebbé akartuk tenni a magunk módján. És amikor közeledik a halál órája, csak akkor döbbenünk rá: megvalósítatlanul maradtak álmaink, és próbálunk minden fűszálba kapaszkodni, hogy hátha volna még egy esélyünk. És ugyanígy van ez a szeretteinkkel is: nem éljük meg kapcsolatainkat a maguk mélységében, mert egész nap dolgozunk, és esténként, amikor a család minden tagja hazakerül, már túl fáradtak vagyunk ahhoz. Egyre kevesebb időt töltünk gyerekeinkkel, társunkkal, szüleinkkel, és ha valamelyikük megbetegszik, akkor foggal-körömmel kapaszkodunk az orvosokba, hogy hátha visszaadhatnák őt még egy kis időre, hogy pótolni tudjuk mindazt, amit elmulasztottunk. De az orvostudomány véges, amit sajnos tudomásul kell vennünk. Ezért volna jobb mindennap megélni az életünket, nem mondani le az álmainkról, és elmondani a környezetünkben élőknek, hogy mennyire szeretjük őket. Mert lehet, hogy holnap már nem tehetjük.
Bár szomorúan hangzik, de ha az állandó halogatás helyett megpróbáljuk, ha nem is lesz hosszabb az életünk, egészen biztosan boldogabbá és teljesebbé válik.
Dr. Kovács Judit
