Holtverseny a kocsmavárosban

„A kocsma menedék. Az egyetlen hely, ahol még elbújhatunk a világ elől. A kocsma az emberi civilizáció utolsó mentsvára. Már amelyik. Főként azok, hol nem üvölt Demjén Rózsi vagy a tévéhíradó bemondója, és Wi-Fi-ről még csak nem is hallottak. Itt aztán az emberek isznak és beszélgetnek. Múltról, jelenről, jövőről. Beszélgetnek és isznak. Ahogy azt a civilizáció fénykoraiban tették az emberek. Mondjuk Szókratész vagy Rabelais vagy Krúdy Gyula korában. Czinki Ferenc ismeri ezeket a mentsvár-kocsmákat. Ahová visszahúzódik a világban kisemmizett ember. Ahol némi nyugalom, alkohol és egérút várja. Czinki ezeket a magyar kocsmákat írja meg tárgyilagos szeretettel.” (Cserna-Szabó András – Czinki Ferenc Egy kocsma város című kötetéről).

„Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.” (Értékelés Totth Benedek Holtverseny című regényéről).

E két, fentebb idézett részlettel várta virtuális meghívóján a Látó szépirodalmi folyóirat legutóbbi rendezvényére vendégeit. A József Attila Körrel közösen szervezett szerzői esten a két szóban forgó regényt, a magyarországi Czinki Ferenc és Totth Benedek műveit mutatták be szerda este a G. Caféban.

Házigazdaként ezúttal Szabó Róbert Csaba, a Látó szerkesztője üdvözölte a megjelenteket, és bevezetőként elmondta: két szerző egy-egy olyan kötetét ismerhetik meg a megjelentek, amelyekben van közös vonás: mindkettő a magyar irodalomban szokatlan regisztert szólaltat meg. Totth Benedek kötete a kortárs amerikai próza hatásait hordozza, magyar szerzőtől az elmúlt ötven évben nemigen olvashattunk ilyen jellegű regényt. Czinki Ferenc kötetének formátuma rendhagyó, eredetileg söralátétekre nyomtatták. Azt a vonulatot, békebeli hangulatot erősíti fel, amelyet Krúdynál is felfedezhetünk. Székesfehérvár kocsmáiról ír ugyan, de ezek a helyek bárhol lehetnének Európában. Totth Benedek fordítással kezdte, rengeteg kötetet ültetett át magyarra, ami jó iskola egy leendő költő, próbaíró számára. Mint azt a szerző is elárulta, a tízévnyi fordítói munka, a több ezer oldal olyan nyomokat hagy az emberben, amiből rengeteget lehet tanulni – hallottuk a résztvevőktől, az est további részében pedig a vendégek válaszoltak a házigazda kérdéseire, illetve műveikből olvastak fel.

– Mielőtt nekifogtam volna az Egy kocsma város című kötetnek, kellő előtanulmányokat folytattam – mondta Czinki Ferenc. – Voltam vendég és vendéglátós is, a pult mindkét oldaláról igyekeztem megtapasztalni a kocsmalétet. Azokban a kocsmákban, amelyekről a könyv szól, az elmúlt rendszer itt maradt mementóit látom. Amikor elkezdtem írni, a gyerekkoromat szerettem volna megmenteni. De nem akartam gyerekkortörténetet, így inkább olyan helyek felé fordultam, amelyeket akkor csak kívülről láttam. Érdekes szociológiai játék lett belőle. Mindegyik kocsma a szülővárosom, Székesfehérvár egy-egy városrészének jellegzetes helye, olyan, ahova csak a helybéliek járnak. A kérdés, hogy elmesélhető-e egy város a kocsmái alapján? A helyszín nem fontos, a város neve is csak a lábjegyzetekből nyomozható ki, a lényeg, hogy átlagos, közép-kelet-európai nem főváros legyen. Azok a történetek, amelyek nekem kellenek, itt teremnek. Kevés a könyvben a történet, inkább leírásokból áll, az atmoszférát próbáltam leírni, megmutatni. Székesfehérvár története is érdekes: egykor királyváros, koronázó város, majd lezüllött mezőváros, később iparváros, most pedig egy teljes mértékben identitászavaros város. Én pedig a különböző városokat próbálom megszemélyesíteni. Székesfehérvár például olyan számomra, mint egy testvér, akit nem lehet kiválasztani. Pozsony haver, Krakkó szerelem, Budapest érdekkapcsolat. Székesfehérvárral pedig – mivel nem választhatom meg – egyetlen dolgot tudok csinálni: megpróbálom megírni.

Totth Benedek regénye Kaposváron játszódik, de ő sem nevezi nevén a városát. A kötetre jellemző a gazdag műfajkeveredés, egyrészt kamaszokról szól, másrészt gyilkossági történet, harmadrészt ifjúsági regényként is jellemzik. A szerző elárulta: megtalálta őt ez a történet, amelyben vannak önéletrajzi vonatkozások is.

– Kevés szabadidőm van, ezért olyan témát kellett választanom, amelyet „megúszósan” is meg lehet oldani, nem kell könyvtárba járni, kutatni. Ez volt az alap, amiből kiindultam. A várost, az utcákat sem nevezem igazi nevükön, hiába nőttem ott fel és írtam le azokat a tapasztalatokat, amelyeket ott szereztem. A történet ott kezd érdekes lenni, ahol leválik rólam, és ameddig írtam, nem gondoltam volna, hogy ez rajtam és pár haveromon kívül bárkit is érdekel. A legjobban az lepett meg, hogy többen ifjúsági regénynek tartják, ettől teljesen bepánikoltam. Attól, hogy kamaszokról szól, még nem válik azzá, és szerintem sem az. De ha egy kamasz elolvassa és megérti, akkor nincs ezzel sem gond – mondta Totth Benedek a felolvasásokban és további kérdésekben gazdag, jó hangulatú szerzői esten, augusztusban, Marosvásárhelyt.