„Hűség a hazához, hűség a termőföldhöz”

Dr. Bálint György kertészmérnök (Bálint gazda, Gyuri bácsi) emlékére

 Bálint György, akit Bálint gazda néven nemcsak Magyarországon, hanem a határokon túl is ismertek, szerettek, tiszteltek, ez év június 21-én távozott e földi élettérből, kevéssel 101. születésnapja előtt, amely július 28-án lett volna. 

Magyarországon, Gyöngyösön, gazdálkodó hagyományokkal rendelkező, mezőgazdasággal foglalkozó zsidó középbirtokos család gyerekeként látta meg a napvilágot, két lánytestvér mellé. A mezőgazdaság, a kertészet, a természet iránti szeretete itt alakul ki, itt ver gyökeret. Gyerekkoráról így vall: „Falun nőttem fel, és hát apám gazdálkodó ember volt, mondjuk, hogy földbirtokos, és hát igen jelentős szőlősterülete is volt. Már 4-5 éves koromban kivitt a határba, és megmutatta a különböző vetéseket, a borsóvetést, a szőlőültetvényt. Számos esetben előfordult, hogy felnőtt koromban szembekerültem valamilyen problémával, és annak a megoldásában nagyon sokat segítettek azok az emlékek, amelyek visszavezettek a gyermekkoromba.” Egy másik meghatározó emlék, esemény volt: „6 éves voltam, amikor kaptam egy kis pónifogatot. Az volt a kötelezettségem, hogy attól kezdve a lovakat énnekem kellett ápolni, tehát én etettem őket, én hordtam be a szalmát alájuk, és én hordtam ki a trágyát, amit csináltak. Ez volt az első feladatom és egyben szórakozásom is, és talán ebből származik az, hogy ha megkérdezik tőlem, hogy mi az én hobbim, és mi az én szakmám, akkor azt mondanám, hogy a szakmám a hobbim.” 

1941-ben kertészmérnöki oklevelet szerzett a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián, utána – apja betegsége miatt – átvette a családi gazdaság vezetését.

1942-ben, 23 évesen munkaszolgálatra viszik. A második világháború idején, származása miatt két koncentrációs tábort is megjárt, a holokauszt során, egy testvérét kivéve, a teljes családot kiirtották. 

„Akkor alakult ki bennem az a gondolat, hogy ha túlélem ezt a megkülönböztetést meg ezt a rasszista világot, akkor mindent el fogok követni, hogy ez ne történjék meg még egyszer” – írta később. 

 „Hat éven belül két szélsőséges hatalmi rendszer tett földönfutóvá, először ugye a nyilas rendszer, másodszor pedig a Rákosi-rendszer.” Kulák minősítés miatt a szeretett birtokot hivatalosan, önként kellett felajánlania az államnak. 

Saját bevallása szerint úgy sikerült feldolgoznia mindazt, ami ezen évek alatt történt vele, hogy a rossz dolgok a múlt homályába vesztek, és szinte csak a jó emlékek maradtak meg, például azoknak az embe-reknek az emléke, akik segítettek neki a háborúban, a nehézségek idején. Külföldi ajánlatot is kapott, amit elutasított, mert ő Magyarországon szeretett volna élni. Erről így vall: „Sok lehetőségem volt elmenni más országba egzisztenciát teremteni, de az emigrálás soha nem fordult meg komolyan a fejemben. Itthon tartott mindig a magyar kultúra – amelyet a kitűnő gyermekkorom és a tanáraim miatt szívtam magamba – és a termőföld. Mindig az érdekelt, miként lehet az, hogy egy mag bekerül a földbe, amely elég nedves és elég meleget kap, majd kifejlődik egy növény. Ezután újra magot hoz, ami újra bekerül a földbe. Ez a ciklus életet hoz létre, nemcsak a növényeknek, hanem az állatvilágnak, sőt az embereknek is.”

Feleségével és fiával, két bőrönddel Budapestre költöztek, de kulákmúltja itt is kísértette, a Rákosi-korszakban minden munkahelyről hamar elüldözték. Eközben a Magyar Agrártudományi Egyetemen agrármérnöki diplomát szerzett, majd a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, onnan 1950-ben másfél évre a Kertészeti Kutatóintézetbe került, ahol a gyümölcstermesztés fenológiájával foglalkozott. Innen is elbocsátották, indoklás nélkül. Családfenntartás végett családi kertek ápolását vállalta, és mert jól végezte a munkáját, híre ment, és sokan hívták kapálás, metszés, permetezés és más ápolási munkák elvégzésére. 

1953 tavaszán a Mányi Állami Gazdaság főagronómusa lett, majd igazgatója. A politikai helyzet miatt ez sem tarthatott sokat. Innen 1960-ban a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságához került főkertésznek, négy évvel később pedig otthagyta a mezőgazdaságot, és az Állami Biztosító Főigazgatóság jégkárszakértője lett. Időközben agrártudományi doktori címet is szerzett. Több szakkönyvvel a háta mögött 1969-ben ő lett a Kertészet és Szőlészet folyóirat főszerkesztője, egészen 1981-ig, nyugdíjazásáig. Ezt követően csak kertje gondozásával és könyvírással szeretett volna foglalkozni, ámde jött egy visszautasíthatatlan felkérés: megkeresték az akkor induló Ablak című tévéműsortól. Mezőgazdaságról, kertészetről, környezetvédelemről beszélt, így és itt kapta a Bálint gazda elnevezést. Közérthetően tudta elmagyarázni a föld- és kertművelés alapjait, és erre nagy szüksége volt mindenkinek, hiszen ekkoriban volt a hobbikertek és hétvégi telkek fénykora. Sokan követték, nagy népszerűségnek örvendett. Segített megszerettetni az emberekkel a kertészkedést, a természetet, és jó tanácsokkal látta el a hobbikertészeket. Kedves, közvetlen hangon beszélt, írt a tanácskérőknek. Közismert a „Kedves Húgom” megszólítás, amely minden kertészkedni szerető embert hivatott megszólítani. Közben könyveket írt, és előadásokat tartott, járta az országot, hogy személyesen is találkozzon azokkal az emberekkel, akik a tanácsait kérték.

Közben megint lett saját kertje, mivel Balatonfüreden a második feleségével megvettek egy szőlőhegyi öreg présházat, ami körül Bálint gazda igazi mintakertet hozott létre. Vendégszerető ember lévén, a kor leghíresebb írói, művészei jártak hozzájuk látogatóba.

Bálint György azt vallotta: a termőföld Magyarország egyik legnagyobb természeti értéke, amit óvni és védeni kell, és nagy felelősséget érzett a magyar kertészet, környezetvédelem és mezőgazdaság iránt. Rövid ideig politikai szerepet vállalt, de úgy érezte, hogy ez nem az ő területe, és visszavonult a politika színteréről. Továbbra is segített megszerettetni az emberekkel a kertészkedést: „Egy kertésszel minden egyes nap történik valami, kinyílhat egy virág, kihajt az első gyökér a magból, megérik a paradicsom” – vallotta.

Úgy gondolta, hogy a munkának köszönhette azt, hogy megélte a 100 éves kort. Idősebb korában is rendszeresen jelentek meg könyvei, külön rovata volt például a Nők Lapjában és a Családi Lapban, és számos tévés szereplést vállalt. Saját honlapot is indított, Facebook-oldalának pedig több százezres követőtábora lett. Mindkét oldal működtetésében unokája segítette. 

Munkájáról több alkalommal így fogalmaz:

„Zsenge fiatal korom óta arra törekedtem, hogy a körülöttem élő embertársaim minél jobban megismerjék és megszeressék az építő, alkotó emberi munka igaz örömét, mert a munka nemcsak fáradság és idő kérdése, hanem az öröm forrása is. Ez az öröm, amely lehetővé teszi azt, hogy ne csak az egyén, aki a munkát végzi, hanem a társadalom is gazdagodjék és erősödjék. És ez a biztosítéka annak, hogy az utódaink egy jól megalapozott, békés, boldog és vidám társadalomban éljék le az életüket”.

„Tudnék tanácsot adni, ezentúl is fogok. Nem azon múlik, hogy valakinek van-e valami plecsni a mellén, hanem azon, hogy mit tanult meg az elődeitől, a szüleitől, és én a humanizmust tanultam meg tőlük.”

„Amikor optimista hangulatban vagyok, azzal biztatom magam, hogy az országban sok-sok kiskertem van, és azt hiszem, túlzások nélkül mondhatom: az emberek örülnek, ha meglátogatom őket, illetve a kertjüket. Ezt az örömöt úgy szoktam viszonozni, hogy ha látok egy gyomot a kert sarkában, akkor kihúzom, hogy az ottlétemnek haszna legyen.” 

„Ha visszatekintek erre a 100 évre, elmondhatom, hogy a környezet ápolása a legcsodálatosabb foglalkozás, amit egy ember kívánhat magának az életben.” 

„Ha visszatekintek az életemre, nagyon sok mindenhez hűtlen lettem, de a szakmámhoz sohasem, és ennek örülök!”

Élete utolsó éveiben az önfenntartás mellett kampányolt, és a szórakoztató ismeretterjesztés mellett – ahogyan azt szüleitől tanulta – segíteni próbált a rászorulókon. Erről így nyilatkozott: „Hat-hét éven át a Máltai Szeretetszolgálattal Tarnabodon nagycsaládosokat, zömmel a városokból kiszorultakat, főleg cigányokat igyekeztem rávenni, tartsák rendben a környezetüket, műveljék a kertjüket.”

 „Szomorúan látom, hogy néha a kukában megtalálnak a szegény hajléktalanok egy fél vekni kenyeret. A mi házunkból nem kerül egy szelet kenyér sem a szemétbe. Én még mindig szentségnek tartom a kenyeret! ”

A környezetvédelemről ezeket írja:

 „Nagyon fontosnak tartom a madárvédelmet, mert az énekesmadarak segítőtársak az embernek a rovarok elleni védekezésben, nem kell növényvédő szert alkalmazni, ami többé-kevésbé azért mégiscsak károsítja a környezetet. A környezetvédelemmel szükségképpen is foglalkozom, mert környezetvédelem nélkül nem lehet kertészkedni és mezőgazdaságot se folytatni.”

„A klímaváltozás ügyét nagyon fontosnak tartom. Épp tegnap este próbáltam valahogy végiggondolni az emberiség történetét. Most már teljesen világos előttem is, hogy az ember ezt nem tudja megváltoztatni. A légkör szén-dioxid-szintje csak növekszik, a tengerek szintje emelkedik, a gleccserek elolvadnak, és még hosszan sorolhatnám a Földön történő ezernyi változást. Lehet, hogy ezeket nem tudjuk megváltoztatni, de alkalmazkodni lehet hozzá. És ezt az alkalmazkodást kell megtanulni a természettől. Mert a természet, amióta létezik – nem tudom, kinek az akaratából, de létezik –, azóta mindig azt tanítja, hogy alkalmazkodni kell az adott körülményekhez. Ez az élet feltétele.”

Önellátásra biztatott: „Az élelmezés nagyon fontos kérdés, és hát nem állom meg, hogy ne mondjam azt, hogy ebben a helyes élelmezésben nagy jelentősége van a kerteknek. Hosszú ideig divat volt a társadalomban azt mondani, hogy akinek kertje van, az csak ott piszkálja a földet. Legfeljebb a kertjében ül és olvas, vagy pipázik.”

Egy másik nagyon fontos gondolata: „Szabadság nélkül nem lehet élni, mert az ember a szabadságra termett. Az embernek szüksége van a szabadságra, hogy azt tegye, amire képessége, adottsága van, amire a helyzete lehetőséget teremt. Egyenlőség nélkül nincs társadalmi fejlődés, mert ott, ahol nem becsülik meg a másik embert csak azért, mert más színű a bőre, vagy más vallást követ, az rossz hatással van a civilizáció fejlődésére. Egy embercsoport nem lehet rossz: csak az egyes emberek lehetnek rosszak. A testvériség pedig azért kell, hogy szolidárisak tudjunk lenni egymással, hogy el tudjuk viselni mások felfogását. A szolidaritás rendkívül fontos emberi tulajdonság.”

Költői hitvallása, amely nekem különösen tetszik, így szól: „Itt a házunk előtt, a kertünkben áll egy öreg kajszibarackfa, és azt gyakran szoktam a barátaimnak megmutatni, hogy a törzsén sokféle repedés meg seb, beforrt meg friss seb van, meg a kérge leválik, meg csonkok vannak rajta és mindenféle kinövések, amiknek nem kellene lenni. Olyan, mint az embernek a lelke, amely ugyancsak nagyon sok sebet visel, de azért minden tavasszal kihajt, mint a kajszibarackfa, még valami virágot is talán hajlandó hozni, nyitni, és a virágokból, ha megtermékenyülnek, akkor meg élvezhető gyümölcs lesz. Ez az, ami az embernek valamilyen optimizmusra ad jogosultságot. Meggyőződésem az, hogy csak addig érdemes élni, amíg az ember valamit alkot! (…) Olyan vagyok, mint a barackfám: tele sebesülésekkel, de még mindig terem.” 

Számtalan díjat és elismerést kapott, melyeket mind nem sorolnék fel, kiemelek közülük néhányat: a Munka Érdemrend arany fokozata, A Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata, A Hajléktalan Emberért díj, Prima Primissima díj (2017), Magyar Szabadságért díj (2018).

A sok-sok év kertészeti tanácsai, növénybemutatói, kerti ötletei, növényvédelmi útmutatói helyet kapnak Bálint gazda honlapján: http://www.balintgazda.hu, a Bálint gazda kertje oldalon, a You Tube-csatornán számos kis film található kertészeti tanácsairól, melyek örök érvényűek.

Egy kínai kertész ezt írta: „Ha egy óra hosszáig akarsz boldog lenni, idd le magad, ha három napig akarsz boldog lenni, végy magadhoz egy asszonyt, ha három hónapig akarsz boldog lenni, vágj le egy disznót, és edd három hónapig. Ha egy életen át akarsz boldog lenni, légy kertész!” 

 Bálint gazda „boldog ember volt, ami nem azt jelenti, hogy nem voltak nehézségei, de sohasem látta a rosszat, még az ellenfeleiben sem” – hangzott el a búcsúztató beszédben.

Az iránta érzett tiszteletem indított erre a megemlékező írásra. Követtem, figyeltem, kerestem tanácsait, igyekeztem tanulni tőle. Élete egy évszázadon átívelő, gazdag emberélet, mely arra tanít, hogy éld az életet a természet iránti őszinte szeretettel, légy egyensúlyban vele, tiszteld embertársaidat, és akkor hosszú ideig élhetsz a földön. Számunkra, erdélyieknek is jelentős, fontos a személyisége, hisz tudása, hagyatéka, emberi példaképe, humanizmusa határok nélküli! Nyugodjon békében!