Húsvéti határkerülés a nyárádmenti Szentföldön

A húsvéti határkerülés középkori, egyházi-liturgikus eredetű szokása Közép-Európának és egyben a magyarságnak, amely korunkra csak a peremterületeken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és protestánsok egyaránt gyakorolták. Az európai népek körében ismert rítus, hogy egy bizonyos területet vagy vetést körüljárással, mágikus körrel védenek meg a pusztításoktól, csapásoktól, zárnak el a gonosztól. A nyárádmenti határkerülés így régmúlt idők egymásra tevődött rítusait őrizheti, különböző korú és funkciójú szokáselemek láncolata. 

 

Amikor 1969-ben mint riportúton járó, érdeklődő egyetemi hallgatónak Bedében Magyari Ferencék és Vadasdon Máthé Józsefék először sorolták falujuk húsvéti szokásrendjét, erre az összetettségre nem gondoltam. Elhatároztam, hogy további búvárkodásba kezdek a szomszédos falvakban is. A régebbi leírások csupán két falura, Szentgericére és Vadasdra szorítkoztak, de hamarosan kiderült, hogy az emlékezetben elérhető adatok szerint a vidék több falujában is élt ez a szokás. Ezekben a falvakban – Szentháromság és Jobbágyfalva kivételével – többségében protestáns felekezetűek, reformátusok és unitáriusok laktak, laknak, ekkor tehát a szokáseseménynek a protestánsok által gyakorolt változatával találkoztam.

 

A határkerülés katolikus szokásrendje

Az 1980-as évek végén felkerestem a Felső-Nyárádmente katolikus falvait (Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Deményháza, Mikháza) is, mert azt hallottam, hogy a környéken, a Szentföldön még élő szokás a húsvéti határkerülés. Az első, felszínes tájékozódásból kiderült, hogy ezekben a falvakban a kommunizmus évtizedeiben is jártak határkerülni, sőt Nyárádremetén a szokás élete emberemlékezet óta folytonos. De az is hamar kiderült, hogy e falvak határkerülési szokásrendje különbözik a protestáns falvak szokásrendjétől. A gyűjtött adatok nyomán kirajzolódott a nyárádmenti húsvéti határkerülés régiesebbnek tűnő, az udvarhelyszéki, gyergyói, csíki és háromszéki katolikusok határkerülésével rokon típusú, katolikus modellje.

 Nyárádremetén minden húsvét hajnalán a búzával bevetett határrészt kerülték meg, a négyes határforgó szerint az egész remetei határ negyedrészét. Idősebb emberek és asszonyok, előimádkozók és előénekesek vezetésével, zászlókkal, feszületekkel, énekelve a határra vonultak. Az utcai és mezei kereszteknél megálltak, énekeltek, jó termésért, bőségért imádkoztak. A zsenge búzaszálakból koszorúkat fontak és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba az élet, a feltámadás jelképeit. Zöld ágakat, fűzfaágat, mogyorófaágat is törtek, s megszenteltetés után az istállókba és a kapukra szúrták fel, szentelményként őrizték. Köszvényesen, Deményházán a határkerüléskor avatták fel az újoncokat – vagyis azokat a fiatalokat, akik először mentek határkerülni – és a fiatal menyecskéket. Nyírfavesszővel a hátuljukra vertek: „egészséggel viseljétek” – mondták. Nyárádremetén a megvesszőzés és felavatás szokáseleme hiányzik

 

Mi történt a fordulat után?

Nyárádremetén talán még soha nem indultak annyian határkerülni, mint 1990 húsvétján. Lehettek vagy négy-ötszázan, az idős férfiaktól és asszonyoktól a nyolc-tíz éves gyermekekig. Aki csak tehette, hazament Vásárhelyről, Udvarhelyről, Csíkszeredából, Szovátáról, hogy az otthon maradottakkal együtt kimenjen a szülőföld határába, és együtt éljék át a feltámadás ünnepét, örömét. Hajnali csengettyűszó ébresztette a falut, s kicsi idő múlva megszólalt a templom harangja is. A határkerülésre készülők a templom előtt gyülekeztek, kivitték a zászlókat, a Jézus-korpuszt és feszületet. Hangtalanul és gyorsan megszerveződött a menet: elöl a zászlóvivők, a korpuszt és a feszületet hordozók, a csengettyűs, utánuk a férfiak, legények négyes-ötös sorban; majd külön menetben a nők, itt is elöl az idősebbek, utánuk a fiatalok. A menet rendjére néhány középkorú szervező és az előimádkozó hetvenéves Vass Péter bácsi vigyázott. Az asszonyok menetében sokáig Kajcsa Magdolna volt az előimádkozó, most Turóczi Anna. 

Péter bácsi Kakucs János kántorral együtt azt az éneket kezdte elsőnek, amelyet az egykori határkerülőktől tanultak, és amelyről úgy tudják, hogy nincs meg egyetlen katolikus népénekes könyvben sem: Midőn felébredek,/ E szókra gerjedek:/ Dicsértessék Jézus Krisztus. Az első utcai keresztig énekelték ezt a hosszú, tizenegy szakaszos éneket. A határkerülés során még a következő feltámadási énekek kerültek sorra: Szent Magdolna elmene ama reggel sírva, Feltámadt Krisztus e napon, Örvendetes napunk támadt, Apostolok királynéja, Mennynek királyné asszonya; hazafelé, a templomhoz közeledve a Nagyasszonyunk, hazánk reményét énekelték. 

A határhoz legközelebbi keresztnél megálltak, és mikor mindenki elcsendesedett, Péter bácsi hangosan olvasni kezdte a határkerülés szokásos imádságát. Íme egy részlete: Adjunk hálát a mindenható felséges teremtő Istenünknek, hogy megadta érnünk a mai dicsőséges szent napot, a mi megváltó Jézusunk feltámadása napját, hogy irgalmas szemeit rajtunk tartván megőrzött, oltalmazott sokféle szomorú változásokban. Mégis kérjük alázatosan ő szent felségét, hogy továbbra is kegyes atyai szemeivel reánk vigyázzon, őrizzen, oltalmazzon mindennemű szomorú változásoktól, reánk jöhető testi, lelki romlásoktól és károktól. Minthogy sok rendbeli szükség alá vagyunk vettetve, könyörgünk azért, hogy mezeinkben levő és leendő veteményeinket, melyek látogatására a mai szent napon szép isteni dicséretekkel kijöttünk, Isten őfelsége jégesőtől, ragyától, szélvészektől, záportól, mindennemű égi háborútól megőrizze és megtartsa, bő terméssel megáldván kezünkbe adja Isten dicsőségére, romlandó testünk táplálására, szűkölködő atyánkfiai fölsegítésére. 

Az imádság után a határkerülő menet csengettyűszóval nekivágott a sötétlő Bekecs oldalának. – A Putna nevű határrészbe tartunk – mondja Péter bácsi. – Onnan átmegyünk Várlátóba, a Bekecs aljába, s annak útján le átellenben a falu végéig, s úgy kanyarodunk vissza a templomhoz. Ez a rendje, mert négyes határt járunk. 

A remetei határkerülők minden évben a búzával bevetett határrészre mentek, vagyis az új búzaföldet kerülték meg, a négyes vetésforgó szerint az egész remetei határ negyedrészét. A kollektivizálás után hármas vetésforgó lett, és akkor hármas határt kerültek. Újabban visszatértek a négyes határjáráshoz. Szokás szerint a zsenge búzaszálakból koszorúkat fontak, és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba a feltámadás, az élet jelképeit. De hol itt most a búzavetés? Ameddig az oszladozó sötétségben ellátok, sehol egy búzatábla. Mintha legelő lenne az egész határ. 

– Ahogy kihúzták a földet alólunk, összezavarodott minden – summáz kurtán egy egész korszakot Péter bácsi. – A régi rend felbomlott, összevissza vetettek a határban. Elvették a földet, nem nekünk termett a búza. 

A kollektivizálás után igen megcsappant a remeteiek határkerülési kedve is. Miért kerüljék a vetést, a határt, ha nem az övék? A környező katolikus falvakban el is hagyták a szokást. Remetén nem, csak évről évre fogyatkoztak a határkerülők. A hetvenes évek közepén aztán fordult a szokás élete. Felnőtt az a nemzedék, amely már nem ismerte az önálló földművelő gazdálkodást, s nem dobbant meg a szíve a dús zöld vetés láttán, és nem féltette jégveréstől, víztől, tűztől, betegségektől az életgabonát. De a feltámadás közös ünnepe megmaradt, és meg a családi együttlét ritka ünnepe. Ahogyan minél többen elkerültek a faluból, úgy vált egyre inkább a szülőföld hívó szavává, e katolikus közösséghez – s vele a magyarsághoz – való tartozás jelképévé a húsvéti határkerülés. Másfél évtizede évről évre népesebbé vált a határkerülő menet. 

A Vasbánya oldalában a remetei határkerülők találkoztak a köszvényesi menettel. A kollektivizálás után a köszvényesiek elhagyták a szokást, de a nyolcvanas években ők is felújították. A köszvényesi keresztalja népe kevesebb, mint a remetei, százan ha lehettek. Találkozáskor meghajtották egymás előtt a zászlókat, kezet fogtak. Közös pihenőt tartottak, tüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, falatoztak.

Míg a pihenő tartott, a fiatalok fűzfa- és mogyoróágakat vágtak, kivirágzott kökényágakat tördeltek, tavaszi mezei virágokat szedtek. A virágcsokrokat a hosszú ágak végére erősítették: zöld ág és virágerdő indult meg hazafelé a menettel. A köszvényesi menetben az ágakat arra is felhasználták, hogy megvesszőzzék a fiatalokat, főleg a friss menyecskéket, hogy „egészségesek legyenek”. Néhányan átszaladtak a remetei menethez, és megvesszőzték ismerőseiket. A remeteiek ezen csodálkoztak, és arcukról leolvashatóan rosszallották. Ők a virágos ágakat a templomba viszik, megszenteltetik, majd otthon a kapura, a tornácra vagy a pajtára szegezik. 

A határkerülő menetet a templom előtt Vencel Lajos esperes, plébános és az otthon maradottak fogadták. A plébános köszönetet mondott híveinek, hogy megtartják ezt a „szép ősi hagyományt”, majd közösen megkerülték a templomot, elénekelték a székely himnuszt, és a mise következett.

1991-től változás állt be a remetei szokásrendben. Az új plébános, Balázs Imre szakított azzal a hagyománnyal, hogy a templom kapujában fogadja a határkerülőket. Minden évben maga is részt vesz a határkerülésben, és a processzió irányítója, szervezője lett. Ennek nyomán a határkerülés ideje és eseménysorozata lerövidült, a hagyomány diktálta szerepeket (előimádkozó, előénekes) az egyház hivatalos képviselői vették át. A falu, a határkerülők elfogadták ezeket a változtatásokat. Az idősebbek viszont nehezményezik, hogy a határkerülésen túl sok a fiatal és a gyermek, akik a menet végén „rendetlenkednek”. 

 

Az ezredfordulón

A Bekecs aljában, a katolikus Szentföld falvaiban napjainkban is határkerülőkkel találkoznánk, a remeteiek papjuk, kántoruk vezetésével népes seregben vonulnak, énekelnek és imádkoznak, vallásos szertartás részeként élik meg a közösségi eseményt. Akkor is, ha jobbára az idősebb nemzedék számára elsődleges ez a jelentése. Ahogyan 1996-ban Gál László (63 éves) mondta, aki fiatalságától kezdve minden évben részt vesz a határkerülésen: „Jézus feltámadásának reggelén megkerüljük a határunkat, hogy áldja meg és szaporítsa meg termésünket, s ennek tiszteletére kijöttünk”. 

Akkor is, ha a fiatalok többségének elsősorban kirándulás (erre is több véleményt tudnék idézni az 1996-os határkerülésről). Annak is tanúja voltam, hogy a diszkós nemzedék a menet végén „rendetlenkedik”, de annak is, hogy napjainkban is folyik a szokásokba való belenevelődés és belenevelés az egyháziak felügyeletével. Az a természetes, hogy mindenik nemzedék és csoport megnyilvánul, mert ezekből áll a falu mai társadalma. A határkerülésre hazajönnek a szülőfaluval kapcsolatot tartó remeteiek, és a feltámadás ünnepe így e katolikus közösség legmozgalmasabb ünnepe napjainkban is. De sorolhatnám a köszvényesi, deményházi, mikházi és jobbágytelki határkerülők példáját is.