Réges-régen, amikor még Vásárhely kicsi volt és patriarchális, amikor minden olyan egyértelmű volt, szelíd és nyájas, annakfelette a város fölött rózsaszín felhők úsztak békésen a húsz év múlva kirobbanó első világháború irányába...
Réges-régen, amikor még Vásárhely kicsi volt és patriarchális, amikor minden olyan egyértelmű volt, szelíd és nyájas, annakfelette a város fölött rózsaszín felhők úsztak békésen a húsz év múlva kirobbanó első világháború irányába, Bernády még gyógyszerész volt, és kedvvel mérte gyógyszertárában a brandyt a városi uraknak, mielőtt azok beültek volna a törvényhatósági bizottság ülésére, akkoriban ugyanis a legfinomabb konyakot (a neve sem volt letiltva, elfranciásítva) a gyógyszertárak tudták előállítani, szóval akkoriban a Baross utca sarkán, amit csak a minap kereszteltek át Hajós közből a vasminiszter nevére hálából, mert világra segítette anyagiakkal és erkölcsiekkel egyaránt a Székelyföldi Iparmúzeumot, és már épült is díszes palotája, amit később történeti és természettudományi múzeumként hasznosítanak, és kapott a székely főváros egy Kereskedelmi és Iparkamarát, amely a Székelyföld iparát és kereskedelmét volt hivatott serkenteni, szóval a Deák Ferenc utca és a Hajós köz sarkán volt egy kedves kicsi lutheránus templom, hol egyik-másik vasárnap németül prédikált a lelkész. Éltek ugyanis a városban polgárok, akik még nem tudtak magyarul, most kerültek ide a monarchia valamelyik távoli sarkából vagy medgyesiek és szebeniek átutazóban, ideköltözve, akik Isten igéjét az anyanyelvükon kívánták hallgatni legalább vasárnap, amint arra már a vallásalapító, a volt Ágoston-rendi szerzetes is tett némi utalást úgy háromszáz és ötven évvel korábban.
Megtudta ezt Kerekes Sámuel, a Marosvidék szerkesztője, akinek nevével találkozott már az olvasó néhány csütörtökkel korábban éppen e jegyzetsorozatban. Kerekes úr a hetvenes években jött le Budapestről (a város akkor vetkőzött ki németségéből), ahol valószínűleg kölyöksakál volt a sajtóasztal alatt, de itt Vásárhelyen 1873 óta kinőtte magát szerkesztő és városi tanácsnok úrrá, és úgy gondolta, erkölcsi előjoga számon kérni a lutheránus egyháztól, miért, mi okon-jogon, kinek a biztatására akar germanizálni, erőszakkal vagy csellel visszalopni a német nyelvet e szín magyar-székely városba?
A lutheránusok békés és szorgalmas emberek, nem kapták fel a vizet a Kerekes úr vérnyomását felhajtó tények ismeretében. Már majd mindenkivel sikerült összevesznie: Lázár Benedek rendőrfőnökkel, Bernády György városi tanácsossal, Geréb Béla polgármesterrel, Ajtai Gyula elsőtanácsossal, Bánffy Zoltán főispánnal, a színházak direktoraival, színészekkel és hírlapírókkal is párbajozott, hogy csak a legkiválóbbakat említsük.
Mi több, egy derék szász ember, különben csak ideátról Szászrégenből, bizonyos Orendi Vilmos gondolt egy nagyot és merészet – még a közeli bukás gondolata is megfordulhatott a fejében efféle színmagyar városban – és Das Kleine Universum címmel hetilapot indított Goethe nyelvén a mi kis városunkban.
Ez volt aztán a csúcs. Kerekes úr hazafias buzgalma kicsapott, minden határt és gátlást elmosott, jóérzést eltörölt. Nem elég, hogy lapjának a jóval fiatalabb és fürgébb Közérdek komoly helyi konkurenciát támasztott, de most jön egy ilyen germanizáló, II. józsefeskedő nyikhász, aki ebben a gyönyörű 20 ezres városban nyelvünk rontására német lapot ad ki. A Marosvidék hirtelen a nyelvvédelem fellegvára lett, amelyben a szerkesztő az Úr 1893-94. évében hadjáratot vezetett Orendi Vilmos és újságocskája ellen.
Valamit tenni kellett. Visszavágni, válaszolni, válaszcikket írni, vagy bírósághoz fordulni. Döntsön esküdtszék az ügyben, ahogyan ez sajtóügyekben rendszerint történni szokott. Orendi úr a mentegetőzést választja. Kulturált hangja sehogy sem illik a bősz magyarkodóhoz. Azt írja, hogy kebelében ég a magyar honszerelem. Jó magyar hazafi ő is, kétségbe sem meri vonni Árpád és utódainak jogát Marosvásárhelyhez, és a székelység géniusza előtt csak levett kalappal tud sétálni a főtéren, nem akar vetélytársa lenni oly hírlapoknak, melyek a közönséget a tenyerükön hordozzák, de mit tegyen, ha ő újságot csupán németül tud és szeret írni, tekintve, hogy német az anyanyelve és ezen a nyelven képes leginkább kifejezni szíve és lelke egész hazafiságát.
Nincs okunk kételkedni szavaiban így százhúsz évvel, két világháborúval és kilencven év kisebbségi sorssal a vállunkon.
