Igazságtalanság és környéke
2025-07-07 15:00:00
- Kuszálik Péter
Virág György szép szavakkal búcsúzott Kincses Elődtől (Népújság, jún. 27.), amelyben az 1990-es márciusi eseményekre emlékeztetve, valamint az eset kapcsán kibontakozó vitákra utalva ezt írta: „Vitába nem lehet szállni (…) a véleményformálókkal, mert ők mindent jobban tudtak, mint azok, akik közvetlen közelről és a bőrükön (kiemelten Előd) viselték az igazságtalanságok terhét 1990 márciusa után.”
Az elmúlt harminc évben magam is vázoltam néhány szempontot – tök fölöslegesen, mert a történelem kerekét nem lehet visszafordítani; csupán annyit tehetünk, hogy tanulunk a hibáinkból. A ’tanulunk’ ebben az esetben nem rám, hanem az akkori döntéshozókra vonatkozik. Azokra, akik úgy vélték: eljött az ’igazságtétel’ ideje. Mindegyikük véleménye mögött (valamelyes) élettapasztalat, (föltételezett jó) szándék, hősiesség, hivatástudat, ideológiai és filozófiai téveszmék stb. álltak. A márciusi eseményekkel kapcsolatban többször is szót kértem, és elmondtam azt, ami a kobakom egyik rekeszében ücsörög. A szöveg egyik mondata így hangzik: „fölösleges kimenni a főtérre, mert az egészet azért csinálják, hogy ránk kenjék”. A gyárkapuban állva e szavakkal próbáltam lecsillapítani a feltüzelt proletárokat, de hiába. Az események a régi tapasztalatot igazolták: a kisebbség nem érvényesítheti az ’igazát’ a többségi véleménnyel szemben; hat százalék semmit sem tehet kilencvennégy ellenében. Pesszimista? Inkább pragmatikus. Mondok mást: az íróasztalom fiókjában egy csontszínű, 2004-ben osztogatott RMDSZ-golyóstoll hever, az oldalán az „Együtt az autonómiáért!” felirat díszeleg. A Forradalom Szikrája 2007–2019. között az Európai Parlament képviselőjeként (plusz: 2010–2012.: alelnök; 2014–2019.: az Emberi Jogi Bizottság alelnöke, a Külügyi Bizottság tagja) azon ügyködött, hogy érvényt szerezzen ennek a felszólításnak. Nem sikerült. Az autonomista láz alábbhagyott; ma már csak egyetlen harcos vitézkedik: Kulcsár-Terza József időnként föláll és beszél (beszól?). Ő az egyetlen önkormányzati képviselő Háromszéken, aki soha nem szólal meg románul, mindig az anyanyelvét használja. Háromszor (2017., 2019., 2023.) is benyújtotta a Parlamentnek Székelyföld autonómiastatútumát. Ő a Magyar Polgári Erő nevezetű egyszemélyes pártocska főtitkára, írnoka, kávéfiúja stb. Eredmény? ’Mint Bécsben a nix.’ (Lásd még: K. P.: Rendkívüli hír. Népújság, 2024. okt. 15.)
Visszatérve V. Gy. szavaira: az „igazságtalanságok terhe” viszonylagos. Ui. az igazságszolgáltatás a törvények szerint ítélkezik (= hoz döntéseket), azokat pedig a parlament hagyja jóvá. Hogyan? A többségi szavazatok alapján. A törvények tartalmát és a képviselők szavazatát az uralkodó politikai széljárás (ideológia, pártérdek) befolyásolja leginkább; olykor-olykor még az is előfordulhat, hogy a vita során megváltozik a törvény tartalma és irányultsága. Miért? Mert egy képviselői csoport / frakció olyan módosítási javaslatot nyújt be, amely átbillenti a mérleg nyelvét.
Minden korban az illető társadalmi rendszerre jellemző döntések születtek. Ha változik a rendszer, át kell írni a törvénykönyveket. Ugyanazon tettért / bűnért más-más ítéletet szabhatnak ki 1921-ben, 1951-ben vagy 2001-ben. Ha valakinek a múltbeli tevékenységét az új hatalom másként értékeli, az fővesztéssel is járhat. Példaként három nevet említek: Mircea Cancicov, Ion Petrovici, Constantin Argetoianu. 1944 előtt mindahányan az akkori rendszer ’demnitarjai’ voltak (pártfejesek, miniszterek). A kommunista ’igazságszolgáltatás’ főbenjáró bűnnek ítélte azt, hogy Ion Antonescu diktatúrája idején a hatalmi szféra tagjai voltak. Cancicovot 1946-ban 20 évre ítélték, 1959-ben a börtönben halt meg. Petrovici is börtönben volt (1949–1964 között), de további nyolc évet élt még; 1998-ban post mortem rehabilitálták. Argetoianut 1950-ben ítélték el, öt év múlva meghalt a börtönben. 1999-ben az igazságügy neki is ’igazságot szolgáltatott’: rehabilitálta. (Ez mit jelent: a lelkét a pokolból a mennyországba küldték?)
A társadalmi szabályok szerint a bűnök megítélése és a büntetés kiszabása a mindenkori bíróságok hatáskörébe tartozik. Ha valaki – hirtelen felindultságában – magára vállalja az igazságtételt (szélsőséges esetben a bosszút: ítélet plusz azonnali végrehajtás), azt megbüntetik, mert nem az egyszerű ember dolga az igazságtétel, hanem az igazságszolgáltatásé. A borbély hajat vág, a bíró ítélkezik; mindenki végezze azt, amihez ért. Ráadásul az állam nagyon kényes arra, hogy a hatalmi hivatalok monopolhelyzete ’ne sérüljön’. Fellebbezni lehet ugyan, de nem ritka a súlyosbítás.
Példákat az önbíráskodásra a magyar történelemben is találunk. Báthory András 1566-ban született, 33 évet élt. Főpapi rangba került: 1584. júl. 4-én bíborossá nevezték ki. Amikor Báthory Zsigmond másodszor mondott le az erdélyi fejedelemségről, akkor Báthory András bíborost hívták be a fejedelemségre. 1599. márc. 29-én tette le az esküt a rendek előtt. Hét hónappal később: Mihály havaselvi vajda elől menekülve Csíkszentdomokos határában egy székely katona megölte.
Báthory Gábor is fiatalon lett Erdély fejedelme: 1608–1613 között uralkodott, 24 évesen rövid úton le is zárták az életét. Türelmetlen, a kül- és belviszonyokat figyelmen kívül hagyó politikája a lehetséges összes ellenséget maga ellen hívta. A török sereg támogatásával Erdélybe visszatért Bethlen Gábor elől Nagyváradra húzódott vissza, ahol a hajdúk megölték. (Katolikus Lex. 1. kt.)
Mivel az igazságszolgáltatás sem túl karátos társaság, jobb, ha az ember vigyáz az irhájára, mert akkor esélye lehet arra, hogy elkerülje a bíróval (bitóval) való találkozást.
