Igenlés

Nagyon tudnám díjazni, ha a törvényjavaslatból törvény lenne. Ha a szenátorok és képviselők, akiknek feltételezésem szerint 95 százaléka gépkocsi-tulajdonos, tehát saját érdekeikkel ellentétben nagylelkűen és belátóan kellene szavazniuk, a gyalogosok pártjára állnának. Az ő védelmükre és a közlekedésük kényelmére, biztonságára is gondolnának.

Elvégre a romániai emberek jelentős hányada nem közlekedik gépkocsin, hanem társasjármű-vökön utazik vagy gyalog megy munkahelyére, iskolájába, bevásárolni a közelebbi vagy távolabbi boltokba. Mi több, senki sem született gépkocsival az ülepe alatt. Legfennebb abban.

Bosszantó, hogy a járdán sem közlekedhetünk, az úttesten járva pedig a rendőr figyelmeztet, bírságol, reánk sípol, bőszen és enyhe lenézéssel kezel – elvégre csak gyalogos, tehát szerencsétlen flótás az illető, nem lehet valami fontos ember, ha gyalog caplat –, a gépkocsivezető reánk tülköl, káromol, leminősít, elküld melegebb égövekre vagy öv alá.

Ha szólni mernél a járdán parkolni készülő, ott manőverező fiatalabb, agresszív, legtöbbször államalkotó bősz parasztnak, akkor örülj, ha nem ver meg. (Persze a veled egy nyelvet beszélő sem választékosabb, de bocsánatkérő mozzanatra nem emlékszem hosszas gyalogoskarrierem alatt senki részéről.)

A törvényjavaslat legkisebb ellenzője is arra hivatkozik, hogy nincs elég parkolóhely a város(ok)ban. Igaz. De városaink legtöbbje nem ilyen forgalomra és gépkocsipark befogadására épült ki a XIX. századtól kezdve. A városok kötelessége parkolókat építeni. Közmegegyezéssel és az égető szükségszerűség arányában. A csillaggarázsok kora lejárt, sajnos. A járdát nekünk, gyalogosoknak találták fel, még akkor is, ha most mindenütt járdaszűkítés folyik.

Sokan állítják, hogy elharapózott az indokolatlan gépkocsi-használat, amikor a legkisebb távolságra is kocsival furikázik az ember kényelmes fia. Nem veszi eléggé igénybe a tömegközlekedést. A taxit, amely csak az utas számlaegyenlítéséig parkol. 

A tömegközlekedés pedig, mit tagadjuk, rossz. Igen, a megállók távol vannak egymástól – hogy mást ne mondjak, a Koronkai úton (másoknak a December elseje görbe sugárúton) –, a buszok követési ideje hektikus, kiszámíthatatlan, az útvonalak jószerivel a gyakorlati szempontok mellőzésével készülnek; a társastaxik időnkénti reformja (értsd: zűrzavarása) két pillanatig érvényes, utána vissza a régi önkényes, zsufis gyakorlathoz. 

Mibe fogadjunk – kockáztatom meg –, hogy a közlekedési vállalat góréi nem veszik igénybe az általuk irányított tömegjárgányokat, nem járnak be naponta a munkába autóbusszal. Saját gépkocsival közlekednek, vállalati sofőrrel (?), és a mindenütt szabad parkolást biztosító matricák védelme mögött élvezik az életet. Belátom, ez demagóg fogás, de sajnos közel jár a valósághoz. Gyalog és négy keréken egyaránt.

A minap a Gecse utcában járva az ismert fiskális háza előtt a kiszélesített úttest sem volt elég tereptiprójának, orrával 45 fokos szögben a járdára dölyfölt fel, a megszűkített járdán a falhoz kényszerítette a járókelőt. Honnan tudom? A gépkocsi rendszáma lexszel kezdődött, amit törvényt (jelen esetben törvény szolgáját) jelent. Ahogy latin-románul mondani szokás, Dura lex, sed vax, magyarul: kőkemény a törvény, de elolvad, mint a viasz.

Nincs gépkocsim, nem is lesz. Nincs jogosítványom, nem is akarom megszerezni, ha erre lennél kíváncsi. Amúgy sem kapnék, minden orvosi vizsgálaton megbuknék. Belátom, ez súlyos fogyaték, de ez mentett meg például attól, hogy egyenruhába bújtasson a szocialista katonai drill. 

Tisztában vagyok vele, sokaknak fájni fog: a nagymenőknek, gyalogosutálóknak, fiatal, elszánt gyorshajtóknak, protekciós kivételezetteknek, fontos uraknak, a járdán a forgalommal szembe parkolóknak, káromkodó brigantiknak, erőszakos kis zsarnokoknak. Nem baj.