Illyés Gyula: Kháron ladikja

Kháron ladikja nem akkor indul velünk,

 midőn lezárul és befagy a szem.

Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk

 a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt

 s ringat a csónakon, amely

– bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part

hosszában suhan el;

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár

 a nászutasoké!

Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,

 épp csak – visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy

 elleng, még gyönyörűbb!

Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott

 hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink, s fáink közt, nevetünk,

– vidám vita folyik – 

s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)

kifelé a ladik.

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog

 s ha sír is, hálakönnyet ont,

hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t

 látott, ha nem lát is viszont!