IMF-egyezmény
2011-05-10 13:45:55
- Benedek István
Az állami szektor a rendszerváltás óta igazi kincsesbányát képezett a mindenkori politikum számára.
Kemény galuskát nyomtak le a román politikum torkán a nemzetközi hitelezők a márciustól érvényes, újabb elővigyázatossági hitelmegállapodás fejében: az egyezménynek a hét végén zárult első felülvizsgálata kapcsán felröppent eddigi hírek szerint az energetikai és szállítási ágazatokban működő 18 állami nagyvállalat menedzsmentjét szervezik át, és részleges privatizációk is lesznek. De itt még nem állnak meg a dolgok, a valutaalapi szakértők összesen mintegy 150 állami cég teljesítményét figyelik, és a tartósan veszteséget termelők esetében is átszervezést, adott esetekben akár a cégek felszámolását is javasolják majd a kormánynak.
Első hallásra szinte hihetetlennek tűnik, de állítólag a kormány belement abba, hogy az állami nagyvállalatok élére egy, a nemzetközi piacon érdekelt toborzócéggel együttműködve keressenek csúcsvezetőket. Az állami szektor ugyanis a rendszerváltás óta igazi kincsesbányát képezett a mindenkori politikum számára – a nálunk már hagyományos szokásrend szerint a vezetőket mindig is a hatalmon levő pártok érdekköréből nevezték ki, azok meg a megfelelő pártszínű magán üzleti körnek juttattak szerződéseket. A mókuskereket pedig mindig is az adófizető hajtotta, aki az adólejeiből törlesztette a költségvetési pénzekből eltartott állami cégek veszteségeit.
Az állami szféra elvileg a körbetartozások miatt került célkeresztbe. Az IMF romániai küldöttségvezetője szerint ez az adóssághalmaz jelenleg a bruttó nemzeti össztermék (PIB) 4-5%-ára rúg, ami 22-27 milliárd lejt jelent (a PIB értékét 544 milliárd lejre tették 2011-re) – ez még az optimista adat esetén is lazán több, mint az új elővigyázatossági hitelegyezmény teljes kerete. Elvileg nagyon jó hír, ha nekiveselkednek az állami szféra átszervezésének, nem csak a körbetartozások felszámolása szempontjából, hanem azért is, mert ha az állami cégek hatékonyan működnek és nyereségesek, az az adófizetőnek és az államháztartásnak egyaránt javára válhat. Csak élhetünk a gyanúperrel, hogy a nagyvállalatok csúcsvezetőinek lecserélése magától még nem feltétlenül vezet oda, hogy ezek a cégek jobban is működjenek, hiszen az üzleti környezet nem fog varázsütésre megváltozni, és a döntéshozatalból a politikumot nem lehet teljesen kiiktatni ott, ahol az állam a gazda. Ha lesznek is pozitív változások az állami szféra működésében, azokat nem egyik napról a másikra érzékelhetjük majd, mint ahogyan az is csak később látszik meg, hogy most valójában az államgépezet reformja-e az igazi tét, vagy az, hogy az elővigyázatossági hitelmeg-állapodás fejében újabb állami cégeket juttassanak a távlatilag jó üzletre váró privát nagyvállalkozók kezére.
