In memoriam Zoltán Ildikó
„Lassan szállj, és hosszan énekelj,
haldokló hattyúm, szép emlékezet.”
Egy jól ismert Név nyilallik a szívbe… és sajog a szív, hasítja a fájdalom… és szűnni nem akar!
Megállt a nemes szív… nem működik a zseniális elme! Zoltán Ildikó tanárnő nincs többé!
De Ő soha nem lesz az enyészeté! Ő örökre élni fog hálás tanítványai emlékezetében, barátai lelkében, tisztelői tudatában!
Gyászol a Bolyai Farkas Líceum, gyászol Marosvásárhely és a nagyvilág négy égtáján élő volt bolyais diákok! Elhunyt Zoltán Ildikó, az iskola 20. századi legkiemelkedőbb magyar szakos tanára, aki modern tanítási módszeréről (komplex esztétikai nevelés), színes, tartalmas tanóráiról vált közismertté szakmai körökben és közkedveltté tanítványai számára, akik mai napig tisztelik, szeretik.
Az oly szeretett Ildikó néni a Barcaságon, Nagyajtán született. Csillagútját a sors szeszélye alakította: azaz az 1945-46-os politikai viszonyok, üldözések következtében szülei változtatták lakhelyüket, ezért tanult Brassóban és Marosvásárhelyen. Itt érettségizett a volt Leánylíceumban (ma Unirea Líceum), majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen magyartanári oklevelet szerzett. Kihelyezése után tanított városunkban a volt 4-es Számú Általános Iskolában, majd 1962-től nyugdíjazásáig a Bolyai Farkas Líceum tanára volt.
Visszatekintve életpályájára, kijelenthetjük, hogy a Gondviselés különös ajándéka volt, hogy éppen a mi ősrégi – akkor – 405 éves iskolánkban, a tudományok ezen erdélyi fellegvárában oktathatta, nevelhette a tudásra szomjas ifjakat, emelvén az oktató-nevelő munka színvonalát, öregbítvén iskolánk hírnevét.
Most bekövetkezett a tragikus vég! Véget ért egy csodálatos, „dús” élet… Mi, barátok és tanítványok fájó sebeinkre a költő vigaszában nyerünk némi enyhülést: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élete kincsét…” Úgy érezzük, hogy Ő valóban halhatatlan, feledhetetlen! Nagyon fáj, hogy átlebbent „odaátra” (amint Ő mondta). A földi létből átköltözött az öröklétbe, megfosztva bennünket a találkozás, az együttlét örömétől. De emlékezetes és áldásos tanári munkája, derűs egyénisége, gazdag tudáskincse, keresztényi életszemlélete, „tündérképe” mind-mind örökre velünk marad.
A mi lelkünkben, távozása nyomán, hatalmas űr támadt. Személyiségének varázsa, példaadó etikai értékrendje, a művészetek iránti mély érdeklődése és csodálata, zenei képzettsége, határtalan segítőkészsége, gondoskodó aggódása, keresztényi morálja, jóindulatú útjelző tanácsai mindörökre emlékezetünkbe vésődtek. Visszük magunkkal egy életen át…
Egyik kedvenc költőjétől, Arany Jánostól kölcsönözte életfilozófiáját: „Az ember annyit ér, amennyit tud embertársainak használni…” Ekként élt és cselekedett.
Zoltán Ildikó tanárnő a mintatanár etalonja volt! Fénylett és tündökölt Marosvásárhely kulturális égboltján! Boldogító szivárványfény áradt jóságos lényéből – így éreztük mindannyian. Az Ő közelségében, barátai és volt diákjai, „szellemi-lelki oázisban” érezhettük magunkat, de gyönyörű kertje városunk szívében az odalátogatók számára valóságos „természeti oázisul” szolgált a kő- és betonrengetegben.
A Református Kollégium-Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének vezetősége szinte két éve elhatározta Zoltán Ildikó tanárnőről egy olajfestmény elkészíttetését, hogy iskolánk tanári szobájában, a neves tanárok „Pantheonjában” méltó helyére kerüljön. A világjárvány és több objektív ok miatt késett a terv megvalósulása, amit végtelenül sajnálunk! Fájó érzés, ha arra gondolunk, hogy a kép leleplezésénél már nem lehet személyesen jelen. Csak az vigasztal, hogy tudott tervünkről.
Most a közösség – barátai, tanítványai, tisztelői – gyásza hatalmas és „határtalan”! Amint dicső lénye tovatűnik, elaszott légkör, tikkadt szeretetsivatag és lelki sivárság keletkezik… és fájón égnek a végső elválás sebei…
Drága Ildikó, mi soha nem feledünk Téged! Örökre szívünkben élsz! Mindig szeretettel emlékezünk Rád! A Jóisten nyugtasson békében!
Emléke legyen áldott!
Gyászoló barátai
