Évek óta diszkréten kikerüljük, elhallgatjuk, s közben látványosan romlik a helyzet. A rendszerváltás óta elkezdődött folyamat, sajnos, nem állt meg, városi és vidéki településeinken egyre kevesebb a gyermek.
Évek óta diszkréten kikerüljük, elhallgatjuk, s közben látványosan romlik a helyzet. A rendszerváltás óta elkezdődött folyamat, sajnos, nem állt meg, városi és vidéki településeinken egyre kevesebb a gyermek. Ha nem lennének a roma családok, akik közül sokan a magyar állami támogatás reményében íratják magyar tannyelvű osztályba a gyermeküket, jó néhány hangzatos nevű, hajdanán népes magyar faluban már évek óta be kellett volna zárni az iskolát. Bár a főút melletti településeket – néhány kivételtől eltekintve – kevésbé érinti, a félreeső falvakban számolni kell a lakosság arányának a megváltozásával. Kicsi helyen, telepekbe tömörülve, gyakran személyazonossági iratokkal sem rendelkezve, a betelepülő vagy már ott világra jövő romák sora helyenként meghaladja a falu elöregedő lakóinak számát. Az a kevés fiatal pedig, aki változtathatna a helyzeten, egyéb munkalehetőség híján a földművelés elől menekülve külföldön képzeli el a jövőjét. Jövőt, ami nem mindig hozza az elvárt reményeket, de szégyen bevallani, s az itthoni körülményekbe visszaszokni szinte lehetetlen.
A közös vagyon, épületek, eszközök elherdálásával a munkahelyteremtés lehetősége már régen odalett. Igaz, erre nem is létezett egy átfogó, szívós, folyamatos stratégia, s ma sem képezi – néhány próbálkozást leszámítva – az országos vagy helyi tisztségviselők elsődleges célját, holott eljön az idő, amikor nem lesz, akit vezessenek és az sem, aki megválassza őket. Sok faluban, ahol egy évtizeddel ezelőtt még legalább tíz-tizenként magyar gyermek volt egy-egy évfolyamon, terepjárásaink során ma csak egyet-kettőt látunk az összevont osztályokban vagy a szaporodó roma gyermekek sorában. Akik egyre fontosabbak a vidéken letelepedett, s gyakran minden fokozatot elért pedagógusaink számára azért, hogy megtarthassák a munkahelyüket. A tehetősebb értelmiségi szülők pedig menekülnek a helyzetből, s vállalva az ingázás nehézségeit, városi iskolába íratják a gyermeküket, néhol maga az iskolaigazgató is. Bár voltak olyan községközpontok megyénkben, ahol a rendszerváltás után párhuzamos osztályok működtek, manapság annak is örülni lehet, ha évfolyamonként egy-egy foghíjas osztály megmarad. Miközben már városon is ádáz harc folyik a diákokért, vidéken ragaszkodnak az osztatlan osztály lehetőségéhez is. Mert abban a faluban, ahol megszűnik az iskola, megszűnik a jövő is. Román többségű falvakban pedig a magyar tagozat felszámolása után nagyon nehéz meggyőzni a szülőt az utólag létrejövő szórványközpontok biztosította lehetőségekről. Hogy ezek a nagy erőfeszítéssel kialakított központok ne fogyjanak ki az utánpótlásból, mind a meglévők, mind az épülők sokkal nagyobb figyelmet és támogatást érdemelnének. Különösen annak a felhívásnak a fényében, amely szerint „minden magyar gyermek számít”. Szinte el sem tudjuk képzelni, hogy mennyit!
