Jégmadárfélék családja

Ebbe a rendbe 200 fajt sorolnak. A legtöbb faj a trópusokon vagy a szubtrópusokon él. A legkisebb faj alig nagyobb mint az örökszem, a legnagyobb másfél méteres. Közös sajátosságuk: a csontos garat szerkezete, tollruhájuk elrendeződése és izmaik egész sorának azonos felépítése. A család legváltozatosabb kifejlődését ezek a madarak az Indiai- és Csendes-óceán szigetvilágában érték el. A zöld és kék színtónusok, a bíbor és fekete változatos megoszlásban tarkává teszik őket. Nagy fej, erős, egyenes csőr, zömök test, rövid nyak, apró láb figyelhető meg rajtuk. Magányosan élnek, állatokkal táplálkoznak. 

 

Jégmadár (Alcedo atthis)

Trópusi tarka színezete miatt gyakran „repülő drágakőnek” nevezik. 16 cm. Hátoldalán ragyogó smaragdzöld és zománcos fényű kék színek csillognak. Fejoldala és testalja rőtes aranybarna. A szárnya és farka rövid, a lába élénkpiros. Meredek partoldalak mentén, a víz fölé nyúló ágon lesi az alatta úszó apró halakat vagy vízimadarakat. Alkalmas pillanatban eleven szigonyként zuhan a vízbe, aztán perregő szárnycsapással száll vissza a leshelyére. A patak vagy folyó hajlatai mentén a víz fölött alacsonyan repül. Bizonyos esetekben a víztükör felett szitál, és kissé ferde vonalban bukik a vízbe. Sikkantó hangja „tiit-tiit” hangsorból áll. Folyók, tavak, patakok, csatornák mentén sokfelé előfordul. 

Télen a tengerpartok és árapályos területek mentén keresi táplálékát. Fészkét a meredek folyópartok oldalába vájt üregbe készíti. Zsákmányai tegzes lárvák, rovarok és 10 centinél kisebb halak. Amit saját maga fogyaszt el, azt fejénél ragadja meg, a fiókáinak pedig farkúszójánál fogva viszi a halat. A meredek partba csőrütéseivel alakít hosszú (80-100 cm-es) lyukat. Partfalba, domboldalba vájt hosszú alagútját félgömb alakú költőkamrával zárja. A fellazított földet apró lábaival távolítja el. A lyuk kibővített részében hat-tíz tüskés tollú fiókát nevel. A benn felgyűlő halszálkák halmazán a fiókák körben ülnek. A szüleik a fészekjáratok elhagyása után megfürödnek. 

Kiss J. Botond A delta könyvében írja, hogy „a jégmadár nem távolodik el a víztől, azúrszínűen csillogva húz végig alacsonyan a csatornák fölött, máshol a víztükör fölé nyúló ágon, nádszálon leskelődik apró halak után”.

Béldi Miklós az Európa vízimadarai című művében kiemeli, hogy a szalakóta alkatúak rendjéhez tartozik a szalakótával, gyurgyalaggal és búbos bankával együtt. 

A jégmadárfélék közül az egyetlen, amely Európában is előfordul. 

Zsákmányát a vizek mélyéből szerzi. A fűz, éger vagy más fa ágán ül lesben, leszegett csőrrel. Áldozatára testhez simuló szárnnyal zuhan. Könnyű fajsúlyú testét a felhajtóerő azonnal vissza is dobja a felszínre, majd onnan újra felszáll a régi helyére. A hideg évszakban (télen) csak ott tud megélni, ahol jégmentes vizeket talál. 

 

Megfigyelések a Kis-Küküllő mentén:

Bokor Róbert (1949) szovátai vadásztechnikus fia minden évben látta a Kis-Küküllő felső folyása mentén, leggyakrabban a szakadékos agyagos-homokos hegyoldalak közelében. Egy alkalommal a Juhod-pataknál figyelte meg. Nagy Pál nyugdíjas szovátai horgász többször is látta az elmúlt években Szováta–Makfalva között; a Kis-Küküllő fölött behajló fűzfáról figyelte a kis halak járását. Háromszékről is hírt kaptam. A természetjárók több ízben látták az Olt folyó mentén, pl. Oltszemen. A mezőségi halastavak környékén, Mezőzáhon nádszálról figyelte az apró halakat. Én 2015 júniusában 80-100 centiről, hosszasan tanulmányoztam a Természettudományi Múzeumban. Sajátos formája, ragyogó színei örökre megmaradnak emlékezetemben. 

Összeállította: Márton Béla