John Harvard hagyatéka

és Drakula gróf öröksége

Amennyiben Boston város nevét megemlítik, igen gyakran a Harvard Egyetemmel kerül összefüggésbe. Az Amerikai Egyesült Államok legrégebbi városában, az 1630-ban az Angliához közeli partokon, Új-Angliában létesített településen ugyanis néhány évvel később létrejött a legelső amerikai egyetem, amely napjainkban a leggazdagabbak, a legszínvonalasabbak és legismertebbek közé tartozik. John Harvard hagyatéka mára a létrehozót, a fő adományozót az örökkévalóságba röpítette. Pedig annak idején az igen fiatalon, harmincévesen gümőkórban meghalt férfi nem gondolta volna, hogy közel négyszáz év múltán személyét ilyen nagy kegyben tartják majd, és tisztelik Amerika- és világszerte. 

De ki volt John Harvard? Mit alkotott, milyen maradandót cselekedett, hogy neve oly közismertté vált? Nos, John Harvard semmilyen égbekiáltó tudományos vagy művészi cselekedetet nem hajtott végre igen rövid életpályája során. Több-kevesebb részletességgel annyi írnak le róla, hogy angol-amerikai pap, a Harvard Egyetem létrehozója. Némileg ez is túlzás, hiszen nem alapított egyetemet, ráadásul az Újvilágba való megérkezését követő esztendőben már távozott is az élők sorából. Mégis, a szellemi örökkévalóságba jutott. Elsősorban azért, mert alkalmas időben alkalmasat cselekedett, és ezáltal mellé állt a szerencse – még tragikusan korán véget ért élete szerencsétlenségében is. Akkor ajánlhatott fel bőkezű adományt a jogilag frissen megalapított egyetemnek, amikor annak a lehető legnagyobb szüksége volt rá. Jelképesen kifejezve: ő volt a szikra, a kanóc, a fundamentum. Így jött létre a Cambridge Egyetem mintájára a róla elnevezett egyetem, ahol ugyanazokat a sikeres módszereket alkalmazták a tanításban, mint a felsőfokú képzési hagyományokkal rendelkező Angliában. Jelképes hát, hogy a Harvard Egyetemnek helyet adó kis várost átnevezték Cambridge-re. 

Manapság Boston és környéke, a külváros avagy előváros, Cambridge a Harvard Egyetem otthona. A belvárosból jócskán akad utaznivaló az ide igyekvő, a nem mindennapi turisztikai látnivalónak is számító egyetem meglátogatását tervező idegen számára. A Harvard Egyetem piros téglás, tipikusan angolos épületei közé belépve, az egyetemi templom előtt elhaladva, a központi épület előtt, pontosabban a dékáni hivatal szobái előtt áll John Harvard ülőszobra. A bronzmű mindkét cipője feltűnően csillogó, fényesre kopott a diákok és az arra látogatók folyamatos simogatása következtében. Ez a szokás abból a hiedelemből ered, hogy szerencsét hoz annak, aki kezével megérinti. Az alapzatra elhelyezett tábla tanúsága szerint a dísztermet (University Hall) 1813–1815 között építették, és azóta jelképe az universitasnak. Az 1884-ben felavatott szobor Daniel Chester French alkotása, a modell Sherman Hoar, az 1882-es évfolyam végzőse volt. Magáról John Harvardról nem maradt fenn korabeli festmény, ezért kinézete gyakorlatilag ismeretlen. A szobor így hát elsősorban a kor divatjának megfelelő. 

A szöveg tovább folytatódik, és megtudható belőle, hogy John Harvard (1607–1638) a cambridge-i Emmanuel College hallgatója volt, majd 1637-ben Amerikába vándorolt. Halálakor a személyes könyvtárát és földtulajdonának a felét a Newtowne kollégiumnak adományozta, amelynek a létrehozásáról 1636-ban rendelkezett Massaschusetts törvénykezése. John Harvard nagylelkűsége elismeréseképpen a kollégiumot 1638-ban róla nevezték el, amikor az első diákok beiratkoztak. Amúgy Harvard kultuszát egyéb emlékek is őrzik, például az a Londonból vitt kő, amely 1607. november 6-i megkeresztelésének a tárgyi emléke.

Amennyiben személyes életpályáját elemezzük, John Harvard hirtelen kettétört életű értelmiségi, aki bizonyára karrierre vágyott az új hazában, de ez nem adatott meg neki. Tragikus sorsú ember, aki csupán harminc földi esztendőnek örvendhetett. Távolabbi léptékben azonban szerencsés ember, aki a legjobbkor érkező jótékonysági érdemei által szándékán kívül valami hatalmasat és rendkívüli mértékben maradandót cselekedett. Talán joggal beszélhetünk Harvard-jelenségről, amikor a szószéken gyakran elhangzó igére gondolunk, miszerint a jókedvű adakozót megáldja az Isten. Az amerikai kontinens északi felén, az ottani jóléti társadalom szokásrendje alapján bizony gyakran tágra nyitja a pénztárcáját az, aki teheti. Még akkor is, ha azért hoz létre alapítványt, hogy a jövedelemadótól részben mentesüljön. Észak-Amerikában történelmi hagyománya van az adakozásnak, szívből vagy divatból, no meg talán azért is, hogy az adományozó tettét és annak mértékét megörökítse az utókor. Az adományozók jegyzékén vagy éppenséggel egy anyagilag támogatott és gondozott pad hátlapján.

Bizony, jó lenne, ha a mi társadalmunkban is elterjedne a Harvard-jelenség, az adományozási jókedv. Hiszen jómódúak közöttünk is szép számban akadnak, és manapság már nem a Nyugattól kellene elvárnunk, hogy segítse, táplálja, gondozza saját szegényeinket. 

Bárhova megyünk a világban, ha mások érdeklődésére azt válaszoljuk, hogy Erdélyből, Romániából jöttünk, a kérdezőnek máris sejtelmes fény csillan fel a szemében, és felkiált: Oh, Drakula! Ennyit biztosan tud földrajzi szülőhazánkról, ha egyebet nem is. Már-már azt sugallja számunkra, hogy Drakula gróf országából jöttünk. 

Drakula nélkül nincs Amerika sem. A fél kontinensnyi ország hatalmas szórakoztatóiparának szerves része maga Drakula, hiszen a vérszopó történetietlen figura, Bram Stoker jó előre amerikanizálódott agyának a szüleménye jól megfér a szörnyek, rémek, robotemberek, szuperhősök nagy családjában. Ahol kiterjedt amerikai szórakoztatóipar van, ott kihagyhatatlan Drakula jelenléte. Draculaland, avagy Drakulaföld – neonfényben vibráló hatalmas betűk hirdetik a kínált izgalmat és a horror nyújtotta élményt, és aki belép Drakulaországba, biztosan női sikolyokban, éles fogak, folydogáló vér és rémületet kiváltó denevérek látványában lesz része. 

A világhírű Los Angeles-i filmgyár Universal Citynek nevezett „vidámparkjában”, az Universal Studios Hollywood kínálatában sajnos nincs Draculaland. Az egyes szórakoztató egységek Harry Potter birodalmát, valamint a Simpson családot, Springfieldet, Grut, Pandát, a Jurrasic Parkot, a Múmiát és a Transformerst elevenítik fel, és a „halotti sétára” is vállalkozhat a csupa szórakozásra és lazításra vágyó látogató. Mindenki a saját felelősségére, rendkívüli technikai és biztonsági háttér mellett.

Nehogy azt gondoljuk, hogy a várkastély amolyan budapesti elvarázsolt kastélyszerű szórakoztatást nyújt vicces és megnevettető megoldásokkal. Mint a valamikori Vidámparkban a körbe-körbe forgó hordó, a szelet fújó karosszék, az emberi alakot viccesen deformáló tükrök labirintusa. Ilyesmiről szó sincs, a fentiek már a maradiság kategóriájába tartoznának. Itt ennél magasabb röptű szórakozás zajlik, a szó szoros értelmében. Még a kedves családi és gyermekfigurák birodalmában is repülés folyik, szívet dobogtató és agyat tompító módon. Minél nagyobb, azaz többszemélyes járgányokon, mert a látogatóknak így is többet kell eltölteniük sorban állással, mint magával a mutatvánnyal. Szezonban több tízezren látogatnak el az Universal Citybe, felnőttek számára százhúsz dollárért. De minden korosztály és minden nemzetiség előfordul. Sok a gyermek, kisgyermek; ők egyelőre csak szokják ezt a néhol zsibvásári, kajaközpontú és a szórakozás műfajában az agresszivitást előtérbe helyező hangulatot. 

A gyomormozgások kíméletét előtérbe helyező látogatóknak, de két összerázó repülés között a többieknek is nagyon ajánlott az egykori filmek díszleteihez, különböző forgatási helyszínekhez elvezető egyórás Studio Tour, amely során vízözönt, árvizet és földrengést mutatnak be, mint az adott filmben. Feltétlenül megtekintésre érdemes a háromféle show, amelyeket hatalmas és zsúfolt lelátók előtt tartanak meg napi négy-öt alkalommal, feltüntetett program szerint, bemutatónként néhány ezer néző jelenlétében. A különleges effektusok show-jában sajátos filmkészítési módszereket, technológiákat mutatnak be, szakmai kulisszatitkokba avatnak be. Megtudható például, hogyan filmezte Hitchcock a madarakat, vagy hogyan készült a fáraó díszlete Spielberg filmjében. Igencsak érdekesek a gyakorlati bemutatók: hogyan kell verekedni, milyen kést használnak a kéz elvágásának imitálásakor, miként készül fel a tűzember mutatvány előtt, hogyan jön létre a macimozgás vagy éppenséggel a súlytalanság kiváltása. 

Bár nincs Draculaland a világhírű Universal Studios Hollywood szórakozóhelyen, nemcsak Drakula szellemisége, hanem ő maga is visszaköszönt. A filmstúdiók területén, nem messze a Tony Curtis Drive-tól (Kertész Tamás utca), az egyik villanyoszlopon az egykori Drakula-film plakátja látható, Lugosi Béla rendezésében. A különleges effektusok show-jában pedig nemcsak a vetítővásznon jelenik meg a szerelmet mímelő vámpír és vérszopásának tárgya, hanem a „véres jelenetnél” a makettjét is a színpadra tolják a nálunk is egyre népszerűbb, az amerikai fogyasztói stílusú Halloweent megtestesítő töklámpás kíséretében. 

Szóval, Amerikában szívesen látott vendég Drakula gróf és hasonló életvitelű társai. Miközben a magunkfajta erdélyi polgárok úgy érezhetjük, hogy végre vagyunk már valakik a tengerentúlon, amennyiben Drakula szülőhazájából jöttünk.