Amint az várható volt, megalakult a román gárda. Nem újdonság abban a tekintetben, hogy a diktatúraimádók mindig is imádtak gárdákat alapítani itt, a Kelethez nagyon közel.
Román gárdát alapított Bogdan Diaconu
magyarellenes pártja.
(Újsághír)
Amint az várható volt, megalakult a román gárda. Nem újdonság abban a tekintetben, hogy a diktatúraimádók mindig is imádtak gárdákat alapítani itt, a Kelethez nagyon közel. Persze, azért valamivel távolabb, mint Szíria, ahonnan NMK zseniális meglátása szerint imádják „átdobni a szírt a kerítésen”.
Na most már benneteket – úgy értem, államalkotó, -koptató, többségi, ortodox állami és pártpolgárokat – megvéd ez a gárda, de esetünkben (gondolok itt pl. a legkézenfekvőbbekre, a Népújság olvasóira és csomagolástechnikai felhasználóikra) aligha élvezhetjük majd ezt a védelmet, és csapatok jelenléte aligha ígérkezik napi pozitív élményforrásnak.
Sejtem, hogy a nagy elődök fátyolozott tisztelete, alig rejtegetett példakép-vonzata is erős ösztönzőként hatott a Diakónusra és csapatára. Csak azért nem próbálkoztak a névadásban a Vasgárdával, mert ma már vannak jóval ellenállóbb páncélanyagok; a vas pedig köztudomásúlag rozsdavonzó, és a gárda nem akar időnap előtt korrodálódni, szétporladni, miként a nagy előd az alapításától számított huszadik életéve táján. Nem önmagától – tegyük hozzá a történeti hűség kedvéért, nem is a rokonszenvezők és barátok (értelmiségiek, papok, vastagparasztok, gyári munkások, szellemi szegények és egyetemi hallgatók), tehát nem a román társadalom egy jelentős részének támogatása híján, hanem mert hatalomra kerültek a kommunisták, akik legkomolyabb ellenfelüknek tekintették a román nacionalizmus legizmosabb szolgalegényét, és tűzzel-vassal, börtönnel, kommunista párttagsággal – lásd kisgárdisták átcsábítása, átigazolása – ritkították soraikat, anélkül, hogy valaha is kiirtották volna teljesen. Fel-felbukkant – riogatták is vele a román közvéleményt –, hogy aztán a demokrácia kitörésének nulladik pillanatában meg is jelenjen a színen, helyet kérjen magának a román nacionalizmus újra felsütő napocskája alatt. Elszunnyadt, elsatnyult volna, betiltották, kihúzták a méregfogát, nyugdíjba küldték? Már nem emlékszem, de amint írásom első sorában jeleztem, a politikai elemzők a „várható feléledés” kategóriájába sorolták a mozgalmat.
A második ok szintén világos: a magyarellenesség az efféle diakónusok körében családi örökség, a génekbe van bekódolva. Politikai DNS-ük vizsgálata még várat magára, de a tudomány sebes fejlődésével letapogatható lesz rövidesen. Úgy mint másokban az antiszemitizmus, a faji elvakultság, ritkábban a demokrácia vágya a kapott örökség, amivel egész életükben sáfárkodhatnak. Ha tehát a Diakónus gárdája a magyarság sasszemű megfigyelője kíván lenni, akkor cselekedeteiben követnie kell, sőt utánoznia a 64 Vármegye, a Magyar Gárda vagy a Jobbik romániai meghosszabbítását. Fizikai összecsapásokra nem kerül sor, hacsak a szerencsekerék nem sorsol ki román-magyar sportvetélkedőket.
Ha a technokrata hatalomtól nem is kap nyílt segítséget, Románia euroantlanti elkötelezettsége a demokrácia irányába jövedelmezőbb, fontosabb és nyerőbb az unió és a NATO szemében, a gárda számíthat a székelyföldi románok ilyen-olyan ájtatos egyesületeinek, sötét lelkű teológusainak és a belbiztonsági ügyekbe beplántált ügynökök, megbízottak, paramilitáris parkolóőrök, jogtiprók, kis oligarchák és aktapuskás, csak egy nyelvet beszélő ügyefogyottak ügybuzgó támogatására.
Persze, lehetne valamit tenni ellene. Például ürügyet, jogcímet keresni az alkotmány paragrafusai között a betiltására. Hadd pereljenek. Ismerve az igazságszolgáltatás malmainak őrlési sebességét és hatékonyságát, évekig el lehetne húzni a pert, amíg agárda magától fel(f)oszlik, tagjai kivénhednek, vagy kénytelenek lesznek „eperjet szedni másnak kosarába” a Konstancától Gibraltárig húzódó kerítés tövében.
Nem kizárt, hogy vágyakozva majd átintegetnek a közelebb-keletieknek.
