Kagylók titka

A kék szvetteres, fekete kendős öregasszony napnyugta előtt félórával jelent meg mindig. Észrevétlenül érkezett, mintha csak a sirályszárnyú tengeri szél fújta volna a homokos part felé vezető lépcsősor legalsó fokára. Azt a pillanatot sem sikerült soha elkapnom, amikor elővette és maga mellé rakosgatta a hat csigaház formájú kagylót, majd a lába elé helyezte az öreg szobamérleget. Tekintetét egyszer sem ragadta magával a pár méterre hömpölygő embertömeg, úgy tűnt, hogy nem is vesz tudomást a  nyaralókról. Mégis, gyakran léptek oda hozzá idegenek, de nem vásárolni vagy méretkezni. Ellenszolgáltatás nélkül csúsztattak a tenyerébe egy-egy lejt, aztán siettek is tovább. Egy este azonban hárman is elidőztek a közelében: egy sovány, egyenruhás férfi és két zömök fürdőnadrágos. Románul vitatkoztak.

– Maga tényleg nem érti? Tegye magát, hogy észre sem vette, és menjen tovább. Éppen vele kell kötődni? – hajtogatta a két utóbbi. – Foglalkozzon inkább az igazi tolvajokkal. 

Az egyenruhás halkan válaszolt. Nem lehetett hallani, mit magyaráz, de tisztes távolságból is látszott, hogy nem kíván eltekinteni az illegális árusoknak járó büntetéstől. A fürdőnadrágosok egyre hangosabban próbáltak érvényt szerezni igazuknak, félő volt, hogy tettlegességre kerül  sor. Az asszony közben  mozdulatlanul ült a kagylói mellett, nem nézett sem a rendőrre, sem az ismeretlen pártfogókra. Egy idő után a hatóság képviselője engedett. Visszaült a robogójára, és elhajtott, a két férfi pedig szemmel láthatóan elégedetten indult egy sört kínáló ablak felé. Másnap a szokásos helyén találtam az asszonyt. Egész lényéből az időn kívüliség nyugalma áradt.

– Két lej – mondta, amikor az enyhén poros áru felől érdeklődtem. Hangjából akkor sem éreztem ki meglepődést, amikor pár perc múlva az életkorára kérdeztem rá.

– Két hónap múlva kilencvenkettő leszek – emelte rám ősz tincsek keretezte arcát, aztán újra csendbe burkolózott.

– Honnan szerzi a kagylókat? Kapja valakitől? – próbálkoztam újra.

– Én gyűjtöttem őket a tengerparton. Tavasszal. Akkor még nem esett ilyen nehezemre a járás.

– És minden este kijön ide?

– Nyáron igen. Tudja, a szükség...

Ezután már egymásba fonódtak a mondatok.

– Idevalósi?

– Ide. Itt élek, Mangalián.

– Egyedül?

– Igen. A férjem rég elment az Úrhoz. 

– Gyermekei nincsenek?

– Kettő van. A fiam Konstancán él a családjával. A lányom külföldön. Őt rég nem láttam.

– Fiatal korában mivel foglalkozott?

– Egy klinikán dolgoztam, takarítottam. De a leányom sokat betegeskedett, otthon kellett maradjak vele.

– Nyugdíjat kap?

– Kapok, egy kicsit. De az nem sokra elég.

A hőségben lassítva mozgó, kávébarna világ egyre színesebbé, suhogósabbá vált. A szemközti betonpalánkra villogó fejdíszeket és zörgő kagylóhajókat pakolt ki egy fekete bőrű, testes fiatalasszony. Odébb mexikói kartonkalapban édes-pikáns rágcsálnivalót kínáltak. Indulnom kellett.

– Sok egészséget kívánok, sok egészséget! – búcsúzkodott beszélgetőtársam. Tudtam, hogy ez nem a jól sikerült üzlet nyugtázása, az udvarias árusköszönés. A nap már percek óta elköszönt a partvidéktől, most mégis mintha végigsimított volna az asszony kendős fején. A csendhullámok újra beborították, miközben távolodtunk. A kisfiam választotta kétlejes kagyló váratlanul tengeren túli meséket kezdett suttogni a tenyerünkbe.