Kaktuszvár

A negyvenes évei végén járó, szemüveges nőt csak esténként lehetett látni. Nyolc-kilenc óra körül mindig feltűnt őszülő kontya a harmadik emeleti garzon erkélyén, a kaktuszok és futónövények között. Megöntözte, aztán órák hosszat nézegette tüskés és indás lakótársait, néha úgy tűnt, hogy beszélget is velük. A külvilágról viszont legfeljebb egy bólintás erejéig vett tudomást. Az idősebb szomszédok sokáig találgatták zárkózottságának okát, voltak, akik derűs „jóesték”-kel és „hogy-vagyunk”-okkal próbáltak közelebb kerülni hozzá, de lassacskán a legkitartóbb ostrom is abbamaradt. Mindenki megszokta, elfogadta, hogy a szürkület után felbukkanó idegen kiemelhetetlen a körülötte lélegző némazöld világból. Egy este azonban, a tömbház előtti padon üldögélők legnagyobb ámulatára, két útitáskás fiatal tárcsázta a kaputelefonon a rejtélyes növényvilág számát. A harmadik emeleti lakó kibontott hajjal szállt alá a harmadikról, és szótlanul szorította magához a magas, sovány lányt, aztán, kissé távolságtartóbban, a vörös, szeplős fiút is megölelte. Attól kezdve sötét mozdulatlanság lett úrrá a teraszdzsungelen. Senki sem sejtette, hova lettek, merre járnak ők hárman, de körülbelül két hét múlva újra felgyúlt a villany a harmadikon. Az őszülő nő és vendégei félrehúzott függöny mögött vacsoráztak. A fiatalok jókedve átszivárgott a falakon, az asszony mosolygó arccal nézte őket, de a tekintete csendes volt, szinte védekező. Másnap szürkületkor egy taxi kanyarodott a tömbház elé. A lány és a fiú beszállt, aztán már csapódott is az autó ajtaja. A nő nem maradt ott integetni, azonnal távozott, mint akinek halaszthatatlan dolga akadt. A látogatást követő estéken újra beleolvadt a virágvilágba, de időnként ki-kitekeredett a futóindák öleléséből, és a közeli sétány valamelyik padjára telepedve szívta magába a sötétség illatát. Így adatott meg végül a beszélgetés lehetősége. 

– Rózsika, a lányom most fejezte be az iskolát, közgazdaságtanon készül továbbtanulni. Nagyon okos gyerek, mindig túlszárnyalt engem. Én inkább humán beállítottságú vagyok, a nyelvek érdekelnek, őt viszont az egzakt tudományok, a számok vonzzák.

– Külföldön él?

– Szombathelyen az apjával, és az apja élettársával. De ha egyetemista lesz, felköltözik Pestre a barátjával. 

– Mióta él külön a lányától?

– Sok éve. A volt férjemet huszonhét éves koromban ismertem meg egy internetes társkeresőn. Akkoriban már minden barátnőm családot alapított, úgy éreztem, lemaradok valamiről. Többszöri próbálkozás, vicces és kevésbé vicces vakrandik után találtam rá. Azt hiszem, a hangja fogott meg leginkább. Nem zavart, hogy Magyarországon él, és amikor pár hét virtuális ismerkedés után meghívott magához, szóltam a lányoknak a fodrászszalonban, hogy szükségem lenne két hét szabadságra, és már csomagoltam is. Aztán a két hétből két hónap lett, végül egészen ott ragadtam. Egy év múlva hazajött velem a szüleimhez, és megkérte a kezem. Nem sokkal az esküvő után adtuk hírül Rózsika érkezését. A várandósságig mintha egy rózsaszín felhő lebegett volna felettünk. A férjem jól keresett, nekem nem kellett munkába állnom, az otthoni teendőket intézem. De a babavárás hónapjaiban egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Kezdtem úgy érezni, hogy valami egészen másra vágyik, és minél inkább erősödött bennem ez az érzés, annál görcsösebben kapaszkodtam belé. Ez persze idegesítette, így rendszeressé váltak a cirkuszok. Miután a lányunk világra jött, egy ideig mintha helyreállt volna a régi rend. Egy este azonban, amikor üzleti vacsorára ment, vagy legalábbis azt mondta, otthon felejtette a telefonját. Nem bírtam megállni, hogy ne olvassam végig az üzeneteit. Pár perc alatt tízesével zúdultak rám a pikánsabbnál pikáns vallomások, és valamennyit ugyanarról a számról küldték. Amikor hazajött, nekirontottam. Akkor kaptam meg az első pofont. Aztán a többi is jött, „szépen”, sorban. De azokról inkább nem beszélek.

– Rózsika hogy bírta mindezt?

– Előtte igyekeztünk megőrizni a látszatot. Évekig ment ez a kettős játék. Hároméves volt a kislány, amikor éreztem, nem bírom tovább. Amíg a férjem munkában volt, összepakoltam a ruháit, és pár kedvenc játékát, és hívtam egy taxit. Úgy terveztem, hogy vonattal megyünk haza anyámékhoz. A férjem azonban váratlanul hazajött, és értésemre adta, hogy a gyerek marad, nekem viszont most azonnal pucolnom kell. Mindezt olyan halkan és „nyájasan”, hogy a kislányomnak fel sem tűnt, hogy valami nincs rendjén. Anyuka meggondolta magát – mondta neki az a vadállat –, most egy kicsit el kell mennie, de mindjárt jön, gyere, játsszunk addig a póniiddal. Meg akartam védeni a szenvedéstől Rózsikát, így feltűnés nélkül távoztam. Az egész utat végigsírtam, de legbelül biztos voltam benne, hogy a törvény megakadályozza, hogy a lányom anya nélkül nőjön fel. Tévedtem. A volt férjem ügyvédje nyomós érveket hozott fel ellenem: nincs munkahelyem, a szüleim lakásában élek, nem tudom eltartani a kislányt. Még azt is rám fogták, hogy iszom. Teljesen összeroskadtam, csak a nyári és téli szünidők éltettek, amikor Rózsika velem lehetett. Közben került munkahelyem, azóta is abban a bevásárlóközpontban dolgozom kasszásnőként. 

Pár percig csendben voltunk.

– Eltávolodtam az álmaimtól – mondta hirtelen, miközben felemelkedett a padról. – Valamikor, még tizenévesen tolmács szerettem volna lenni egy jól menő fordítóirodában... Igaz, mostanában egyre gyakrabban gondolkozom azon, hogy még megpróbálhatom. Meg kellene próbálkozni az egyetemmel, akkor a lányommal egyszerre lennénk diákok, ha nem is ugyanabban az országban. Még nem döntöttem el, hogy megteszem ezt a lépést, de tervezgetem. A kaktuszaimtól kértem tanácsot, ők majd megsúgják, mit tegyek.