Hétköznapi történet
Napégette, barna mezőn ezernyi barázda – 67 esztendő egymásba szaladó, időnként szelíden szétváló körvonalai. A ,,mező” fölött melegbarna lámpás – rezzenéstelen, biztos pont a lakótelepi délelőtt folyton változó arcán. Békésen pásztázza a jövő-menő környékbelieket, nem kér és nem kínál semmit, mégis, mintha mindenkihez lenne egy szavakba nehezen szorítható üzenete.
A járda szélén fakanalakat áruló asszonyt több mint egy hónapja láttam először. Dolga végeztével került az utunkba, amikor egyik legkedvesebb barátnőmmel egy lángossütöde előtt várakoztunk.
– Nem tetszik tudni, mennyi az idő? – kérdezte halkan, minden tolakodás nélkül, majd az ásványvíz áráról érdeklődött. A barátnőm válaszolt, a következő pillanatban pedig vásárolt is egy palack vizet és egy lángost az asszonynak. A megajándékozott arca felragyogott, és teljes lényével, hosszú percekig kérte ránk az áldást. Aztán egy közeli padra húzódott az adománnyal, ott elfogyasztotta az enni-, innivalót, majd újra hozzánk lépett, még egyszer köszönetet mondani. Addig nem tágított, amíg a barátnőm el nem fogadott tőle egy fakanalat, engem pedig vizsgák előtt álló fiamnak szóló jókívánságaival halmozott el.
Meglepett az asszony szavaiból, mozdulataiból felénk áradó jóság, az a fajta alázat, amit csak a legtisztább szívűek képesek gyakorolni. Az elkövetkező napokban, délelőtti bevásárláskor mindig reménykedtem, hogy újra meglátom az utcai forgatagban, de időbe telt, mire ismét találkoztunk. Egy nagyobb üzlet bejáratával szemben telepedett le portékájával, ott üldögélt csendben, feltűnés nélkül, órákon át, szinte beleolvadva a hőségben átforrósodott járdasivatag szürkeségébe. Még a közelébe sem értem, amikor észrevett, és üdvözölt a tekintetével. Tudtam, hogy ha rövid is lesz, nem szabad elszalasztani a kínálkozó beszélgetés lehetőségét.
– Mennyibe kerül egy fakanál? – kérdeztem, miután köszöntöttük egymást.
– Öt lej – nézett rám simogatón az asszony. – Az előbb valaki négyet is vásárolt, áldja meg érte a Jóisten.
Vettem egy kanalat, és mivel éreztem, hogy nem zavarja a jelenlétem, maradtam még pár szóra.
– Honnan szokott bejönni Vásárhelyre? – érdeklődtem. Kendős, kötényes viselete alapján arra gondoltam, valamelyik Maros vagy Nyárád menti faluból hozza az árut, mindenesetre egy olyan településről, ami legfeljebb félórányi autóbusz-útra van a várostól. Meglepett a válasza.
– Râmnicu Vâlceáról járok ide. Felülök a hajnali vonatra, az nyolc óra alatt, kora délutánra megérkezik. Aznap már nem megyek haza, a piacon alszom, és reggel korán kijövök árulni. Délután aztán visszautazom.
– Nem megerőltető ekkora utat megtenni? – bukott ki belőlem önkéntelenül a kérdés.
– Nekem nem, hamar eltelik – emelte rám újra a tekintetét a fakanálárus. – Az emberek kedvesek, segítőkészek, sokan csupa jóságból vásárolnak tőlem. Ezt mindig jó megtapasztalni. Meg aztán otthon nagy a család, sok unokám van, kicsik is, nagyok is, jól fog ez a kicsi pluszkereset.
Elegáns, középkorú nő állt meg a járdán sorakozó portéka előtt. Úgy üdvözölte az idősödő asszonyt, mint régi ismerőst, kért az áruból, aztán beszédbe elegyedett vele. Nem ígérkezett rövidnek az eszmecsere, így elköszöntem, pedig lett volna még néhány kérdésem. Egyebek mellett arra is kíváncsi lettem volna, ki készíti a kanalakat, és mennyit sikerül egy alkalommal értékesíteni. De meglehet, hogy beszélgetőtársam tolakodónak érezte volna ezt a fajta érdeklődést, és talán ingyen megelőlegezett bizalma is megingott volna. Megválaszolatlan kérdéseimmel távolodva egyre biztosabban éreztem: jól van ez így. Hiszen így biztos lehetek benne, hogy a simogató tekintet jókívánságaiból a legközelebbi találkozásunkkor is bőven jut nekem.
