Valami nagyon szépet és hatásosat kellene írni, hogy az olvasó velőkig meghatott legyen, és emlékezzen erre az írásra késő öreg koráig. Alkalomadtán jövő karácsonykor vagy akár a távolabbi esztendőkben és fórumokon is idézni tudjon belőle passzusokat, és elmélázva mondja unokáinak: eh, mit tudtok ti az életről?! Az volt ám az írás!… és itt egy könnycsepp gördül le sorsbarázdálta arcáról. Egy igazgyöngy.
Ezzel szemben és momentán semmi ilyesmi nem jut az eszébe a publicistának, mert kedd délután van, a karácsony előtti utolsó kedd, többször is bevásárolt, kiugrott a piacra, elment a kínai boltba, megfordult a kimondhatatlan nevű lakberendezési áruházban, visszaszaladt tejfölért, és közben sikerült fél oldalt lefordítania egy csagataj török morálpszichológiai értekezésből, szóval már elmúlt az aranyvasárnap, régen olvasta már az Arany embert, aranyhegyű töltőtollra sosem futotta, és nem is reméli, hogy a magyar irodalom szokása szerint hetvenedik születésnapjára – írói jubileumára – rajongóitól egy valódi Mont Blanc töltőtollat kap, hogy azzal írja további remekeit vagy azzal írja át a korábbi kéziratait, amelyek majd a PIM-ben (Petőfi Irodalmi Múzeum) lesznek díszhelyre kibiggyesztve, és kisiskolások seregeit terelik látásukra az agyonhajszolt, gyűrött lelkű pedagógusok és elektronikus gyermekpásztorok (a parlament által megszabott kutyák nélkül).
Erről jut eszébe, hogy még sohasem járt a Mont Blancon, pedig már csak ez az egy emelkedő van, amit még nem mászott meg…, de egyéb aranymetafora most nincs kéznél. Azaz mégis: hiányzik életművéből egy aranymondás (-köpés), amelyet majd felírnak és kiszegeznek minden osztályterem falára, hogy a matekdolgozat legkínosabb perceiben a tanuló elolvashassa, eszébe vehesse, valami olyan, mint „Tiétek lesz a végtelen jövő!” vagy az a bizonyos csonka József Attila-idézet, a „dolgozni csak pontosan, szépen” stb.
Nos, ami a végtelen jövőt illeti, azt az eltelt hatvanvalahány év alatt bőven volt alkalmunk magunkévá tenni, de őszinte sajnálatunkra nem tehettük, mert folyton akadályokba, tiltásokba, szabályokba és az ellenérdekeltek pimasz törtetésébe ütköztünk. Pl. hogy csak egyet mondjak, most, amikor már lassacskán az volt az érzésünk, hogy bárhová eljutunk, a világ akármelyik pontján könnyedén landolunk, lélek- és testtipró sorban állások, kilincselések, különleges kegygyakorlás és kegyvásárlás teljes mellőzésével, csak amúgy alanyi és alkotmányos jogon, akkor egyszer csak ebben a 2015-ös esztendőben újra megszigorodnak a határőrizetek, vizsgálódások, vegzatúrák, néhány ezer fanatikus robbantófejes barom miatt.
S ha mégis eszébe jut valami a karácsony kapcsán, akkor ellenpontozásul fülébe cseng az orvosi tanácsok sorozata a táv- és tév(é)-közlés jóvoltából: ne együnk sokat karácsony este, mert annyi szörnyűség történhet velünk, legyünk mérsékletesek a töltött káposztával és a füstölt hentesi disznóságokkal, éljünk csínján az itallal (ugyanezek a tanácsok szilveszterre is érvényesek), mert… De azt senki nem mondja, mert nem tudhatja, ha nem éppen ő lesz a következő áldozat, hogy az ünnepi éjszakákon ügyeletes orvos, akire rájár a rúd, úgy örül a behozott duhajnak, mint ama közmondásbeli nyílászáróval házaló bizonyos szlovák atyafi egyensúlya elvesztésének és ebből kifolyólag a lába alól kifutó talaj szubjektív érzetének tapasztalásakor.
Ráadásul az idén sem lesz a meteorológiai intézet előrehervasztása szerint hó, jég és jégvirág, nem fog csilingelve száguldani a szán a szűz havon, és az ajándékok közül annak örülsz majd a legjobban, amit magad vettél magadnak.
De azért kellemes karácsonyi ünnepeket kívánsz mindenkinek, miként mi is ezt tesszük, ünnep- és gyomorrántás helyett jó arcot vágunk az egészhez. És alig várjuk.
Tudjuk, holnapra úgyis elfelejtik ezt a írást, holott mi olyan nagy tervekkel ültünk le az íróasztalhoz, és keltünk fel, mert a töltött káposzta szaga az egész lakást betöltötte, és mi nassolnánk egy keveset.
A többit az olvasó fantáziájára bízom.
