Olvasom, hogy a katalán vezető, a miniszterelnök felesége román.
Olvasom, hogy a katalán vezető, a miniszterelnök felesége román. Nekünk, magyaroknak nem oly meglepő hír, hiszen egy időben lépten-nyomon magyarokat fedeztünk fel a nagyvilág vezető hatalmainak közelében, ágyában, asztalánál, a filmiparban és a nigériai kalózok által elraboltak között is. Szerettünk világot látni, olykor, mint például 1956-ban, szinte országostól kerekedtünk fel szerencsét próbálni, és lettünk legkevesebb Nobel-díj-bérlők. De – és ezzel a magyarságkutatás ügyét részlegesen lezárnám – a történelem is tele van magyarokkal, hogy mást ne mondjak, az ókori Keleten ott volt Bab Ilona és a sumer rokonság, a sumerlegelés patikamérlegen. (Vagy a sumerlegelészés?)
Ámbátor nem ez adja meg a hír legföbb ütősségét, mellbevágó jellegét. Hanem az, hogy ez az asszony, aki 1994-ben érettségizett Vasluiban és újságíró lett, amatőr színjátszott a jászvásári egyetem színjátszó csoportjában angol-francia szakos hallgatóként, sőt kacérkodott a színpaddal is élet- és hivatásszerűen, elvetődött egy katalán kisvárosba, Gironába is, hol egy fesztivál alkalmával megismerkedett a kultúrigazgatóval. (Én is ismerkedtem már kultúrfelelősökkel, nőkkel és férfiakkal, de nem mentem hozzájuk, nem létesítettem velük élet- és sorstársi kapcsolatot.) Leveleztek, e-maileztek, buktak a fészre, és aztán össze is házasodtak 1998-ban római katolikus és román ortodox rítus szerint Gironában és Vasluiban. (Lehet, hogy azóta testvérvárosi kapcsolat is létesült a két település között, tekintve, hogy a Puigdemont család évente átrándul Vasluiba nagyszülő-látogatásra, ha mostanra a román kormány nyomására meg nem kellett szakítani a testvériesülést, mert szeparatistákkal mi, román kormány és pártok nem barátkozunk, és nem is bátorítjuk őket országszaggató mutatványokra.) A házaspár frigyét áldás kísérte, két kisleányuk született, akiket ugyancsak két-két alkalommal két külön országban tartottak kétféle keresztvíz alá. (Dupla kereszt, avagy hesteg.)
A kultúrház egykori igazgatója pedig nem volt más, mint Carles Puigdemont, a most még fungáló, az elszakadást hirdető miniszterelnök. Ezt már csak azért is követendő példának tartom, mert feltételezésem szerint legalább a katalán művelődési házak igazgatóinak van némi fogalmuk a kultúráról, és nem kizárólag az igazgatás (= basáskodás, szexuális zaklatás – mint a hatalommal való visszaélés legidőszerűbb megnyilatkozása) tölti ki minden percüket és gondolatukat.
Az asszonyról, aki utóbb újságíró lett, pedig azt tartja a spanyol hivatalos sajtó, hogy Puigdemont rossz szelleme, ő ugyanis a legnagyobb híve, rajongója az elszakadásnak, Katalónia függetlenségének. Egy fiatal nő Vasluiból, aki annak előtte mást sem hallott január 24-én, mint „hai să dăm mâna cu măna” (jer, add a kezed, fogjunk össze), meg az egyesülés hóráját táncikálták mínuszokban az utcákon, nem is szólva arról, hogy Moldvát félbevágott országrésznek tekintették, a Pruton túliakat is ide kell ölelni a honi korupcikázásba, mintha nem lenne nekik elég a helyi oroszbarát maffia uralma.
Közhely, hogy a magyar sajtó/politikum a katalánoknak drukkol, kimondva-kimondatlanul, a román pedig pártállás nélkül retteg, hiszen abban a tévhitben él, hogy Erdély szárnyra kap, s akkor mi lesz velünk, fiúk-lányok, főnökök és kiskirályok?!!
Úgy látszik, szükséges a távolság, a fizikai földrajzi távolság/a másság közelsége, hogy az országrészek autonómiáját, az önállósulásokat ne tekintse a vasluii vagy krajovai ember ördögtől valónak.
Az más kérdés, hogy mekkora realitásértéke van az önállóságra vergődött és abban prosperálni tudó országocskáknak, és hogy mikor enged majd az unió abból az alkotmányos elvéből, hogy nem muszáj egyöntetűen csak szavazattöbbséggel egy országot beengedni az államok önkéntes társulásába. Koszovót nem venné fel Szerbia, Ukrajnát Oroszország, bár ezek még nincsenek benne az EU-ban. De Spanyolország annál inkább.