A kenyér, a mindennapi

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – mondjuk a legszebb jézusi imádsággal, felekezetre való tekintet nélkül, mi, keresztény emberek. A bibliai történetek óta hosszú lenne végigkövetni a legfontosabb táplálék, a kenyér történetét. Lényegében az ember alapvető élelmiszere a kenyér mifelénk, Európában és Ázsia jó részén is, itala már legalább kettő van, a víz és a bor. Szólásaink, közmondásaink végtelen sora kötődik a kenyérhez, talán csak a pénz veheti fel a versenyt vele, ám annál fontosabb, hiszen kenyéren és vízen meg lehet élni, ám hiába a pénzed, ha nem jutsz kenyérhez. Mi, magyarok a permi időkre vezethetjük vissza a kenyér szavunk eredetét, egykor kásafélét, darából készült ételféleséget jelölt.

Július a búzaaratás ideje, egyéb gabonaféléket már korábban, esetleg csak utána gyűjtenek be. A búza a kenyér alapanyaga, termesztését akkor tanulták meg őseink, amikor vándorlás közben, a honfoglalás előtt összefutottak a török népekkel, akik értettek a földműveléshez. A búza szó a csuvas, ujgur, kun, oszmán-török nyelvben hasonló hangzású. Őseink, ahogy megszerették a búzából készült étkeket, megtanulták termesztését, egész szertartásrend alakult ki az aratása körül, ami néphagyományainkban még fellelhető. A szót átörökítették nekünk, s azóta, ezer és néhány száz éve, használjuk. 

Az új kenyér ünnepe augusztusban van. A keresztények megszentelik és megszegik, a hívő katolikusok – és van, ahol a protestánsok is – keresztet vetnek rá, mielőtt belevágnának. Az aratás, az új kenyér ünnepköre igen gazdag. Én a búzakoszorúkat szerettem gyermekkoromban, amit aztán a templomban akasztottak fel, mint valami világítótestet. Valóban a jövő, a fény reménye volt, mert az életet jelképezte. Ha van kenyér, van mit enni, az élet is biztosított, s akkor a jövő is.

Hosszú sora lenne annak, hogy a kenyér és búza köré szerveződött ünnepeket, szólásokat, ételeket, szokásokat felsorakoztassam. Több könyvre való anyag, és sokat már feldolgoztak a néphagyományokkal foglalkozó tudósok, de az irodalomban (csak Móricz meg Szabó Pál, Móra Ferenc nevét említsem vagy a világirodalomból Steinbeckét), filmekben, képzőművészetben (Van Gogh, Nagy Imre), népzenében is gyakori téma.

Én a nyárádmenti, de leginkább a szentgericei, kemencében sült, vert hajú kenyérre emlékszem csurgó nyállal, amit még nagyanyám meg nagynéném, sógornőm sütött. Kár, hogy ma már alig akad falun háziasszony, aki kenyérsütésre adja a fejét.