Fekete Andor marosvásárhelyi ügyvéd emlékiratában jegyzi fel, hogy egy ízben Prágában volt dolga – valamikor a harmincas években –, és több üzletbe is betért, ahol azt tapasztalta, hogy az eladók egyáltalán nem köszönnek a vevőnek, midőn az a boltba lép.
Fekete Andor marosvásárhelyi ügyvéd emlékiratában jegyzi fel, hogy egy ízben Prágában volt dolga – valamikor a harmincas években –, és több üzletbe is betért, ahol azt tapasztalta, hogy az eladók egyáltalán nem köszönnek a vevőnek, midőn az a boltba lép. Magyarázatot kért ügyfeleitől, akik azt válaszolták, hogy a jó kereskedő megvárja, míg a vevő köszön először, s csak azután válaszol. Nem udvariatlanságból, éppen ellenkezőleg, megvárják, amíg a vásárló megszólal németül vagy csehül, csak erre válaszolnak ugyanazon a nyelven. Ugyanis prágai polgári körökben kifejezetten sértésnek számított, ha a csehnek németül vagy németnek csehül köszöntek volna. Valamiért kényesek voltak az efféle apróságokra.
Igaz, akkoriban az arany Prágában (zlata Praha) két etnikum élt egymás mellett, avagy inkább két nyelv, hiszen a leghíresebb prágai zsidók német anyanyelvűek voltak (v.ö. Franz Werfel vagy Franz Kafka esetét). A harmincas évek végén a németek hirtelen túlsúlyba kerültek és voltak 1945-ig. Egyenruhában vagy anélkül. A csehek saját fővárosukban egyáltalán nem érezték magukat aranyidőben. Országuk sem volt, csak protektorátus. Élén Reinhard Heydrich helytartóval, aki ellen merényletet kíséreltek meg azok, akiknek korábban a prágai boltosok csehül köszöntek vissza. A Gauleiter, vagyis a helytartó belehalt egy prágai kórházban szerzett sebeibe. Itt az ápolószemélyzet, orvosok, felcserek, takarítók és más népek kizárólag németül köszöntötték egymást (vö. Heil Hitler), és vesztették el a háborút. Előbb azonban megtorlásul földig rombolták a Lidice nevű falut, és lakóit kivégezték. Köszöntés és köszönet nélkül (1942).
Arra is volt azonban gondja a nevezett Heydrichnak, akinek feladata a birodalmi zsidókérdés megoldása volt, hogy a gázkamrákkal és megsemmisítő táborokkal egyszerre létrehozzon egy mintalágert Teresienstadtban, Terezinben, ahol a kiválasztott túlélők, majd elpusztítottak rövidre mért földi életük végén akár jiddisül is köszönthették egymást, ha éppen a semleges országokból látogató érkezett megcsodálni a mintaszerűen szervezett Potemkin-falut.
Azután fordult a kerék, és váratlanul – nagyon is várva-várva – a csehek kerekedtek felül, és Sztálin, a népek jóságos atyjának engedélyével és sarkallására kitelepítettek Csehországból, elsősorban az ún. Szudéta-vidékről több millió németet, holott azok legalább nyolcszáz éve honosak voltak ott. Egy részük pedig beszélt csehül, más részük nem tudott még köszönni sem, csak amikor a csehszlovák állam bevezette az egyébként autonóm iskoláikba az új államnyelvet 1920 után. De csak 1939-ig kellett egy másik nyelven legalább köszönni megtanulniuk. Pedig a polgári Csehszlovákiában összehasonlíthatatlanul jobban éltek a kisebbségek, mint a polgári Romániában, ahol a köszönés állami/hatósági ügy volt. 1945 után a felvidéki magyarokra is hasonló sors várt volna, de csak részben sikerült becserélni őket visszaszlovákosított magyarországi tótocskákra.
Ha egyszer elolvasod, avagy újraolvasod, esetleg szerencséd van, és vetítik valahol (utánjátszó moziban, művészfilmek klubjában vagy a tévében, tán sikerül letöltened a világhálóról) Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című regényét, illetve az abból készült filmet, megérted, amiről a fentiekben szóltam. És elgondolkozhatsz arról, micsoda bátorság vagy civil tisztesség dolga egy német szemszögéből kiteregetni a cseh történelmet tehetséges cseh író létedre. Hasonlóra sokáig várhatsz még közelebbi tájainkon…
Összegzés? Nálunk ma már nem köszöntenek senkit sem csehül, pláne nem németül, igaz, románul vagy magyarul sem nagyon. Holott egykor a kereskedő, nemzetiségétől függetlenül, csak ránézett a boltba belépőre, és szinte 90 százalékos biztonsággal eltalálta a kívánt-remélt köszönési nyelvet. Igaz, akkoriban kevesebben voltak egy-egy településen, és az emberek etnospecifikusan viselkedtek, minden megfélemlítés vagy demokrácia ellenére.
Mogorván megyünk a polcok közé, megkeressük az árubőségben a kiválasztott terméket, némán odaállunk a pénztárhoz, várva a várható meglepetéseket, midőn kiderül, hogy a polcokon és a gondolákon kifüggesztett árak nem egyeznek a pénztárgép kijelzőjén – némi emberi segédlettel – megjelenő árral. Mindig több vagy mégsem? Köszönés nélkül távozunk, többé nem kíváncsiak reánk, miután a kétnyelvűségi kampány nem hozott látható eredményt avagy javulást ebben az évben sem.
Tisztelet a kivételnek.
