Kettőn áll a vásár

• 2020-08-02 15:07:15

• Kuszálik Péter

Mörfi naplója (14.)

Két fél egy egész 

Az előző ’adagban’ (Népújság, júl. 27.) a zaklatásról írtam, azt pedig nem lehet egy napon emlegetni az emberek közötti kapcsolatok legnemesebbikével. Szenteljünk kevéske időt az ’örök témának’ is. A szerelem – költőket, festőket, zeneszerzőket megihlető varázslat. A Bibliában is bő teret szentelnek a szerelemnek, lásd Salamon király verseit (Énekek éneke az Ószövetségben). 

Hm, ez így nem jó… Szerelmes költeményt még lehet írni, de szerelmes naplót nemigen. Inkább a párválasztás és a házasság környékén maradok, a szerelmet a költőkre hagyom. 

A Teremtés könyve nem tér ki a párválasztás részleteire – azon egyszerű oknál fogva, hogy Ádámnak nem volt miből válogatnia. A Teremtés könyve nem enciklopédia, hogy mindent tartalmazzon, de néhány alapelvet onnan tanult meg az emberiség. Például: „az Úr férfinak és nőnek teremtette az embert” (Ter 1,27). Az ember egy kétlábú, tollatlan, elevenszülő gerinces lény, amelynek feminin egyedét nőnek, a hímivarút pedig férfinak nevezzük. Ketten együtt alkotnak egy emberpárt. „A férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.” (Ter 2,24) A magyar nyelv ezt így fogalmazza meg: egybekeltek. Élni tudnának egyedül is, de nem igazán boldogulnak, mert az egyik is, meg a másik is csak ’félember’. Szaporodni pedig képtelenek a másik nélkül.

A népnyelv a férfire is azt mondja: ember. A 21. században ez már ’kiveri a biztosítékot’, mert egy ideje nagyon kényesek a pontos meghatározásokra. (Kik a kényesek? Akikben csöppnyi humorérzék sincs, akik felhördülnek a székely vicc hallatán, miszerint: „a sör nem ital, a leán’ka nem gyermek, s a medve nem játék.” Maholnap büntetés jár annak, aki ezt nagyobb társaságban elmondja…) 

Egy másik élőlénynél (= házityúk; kétlábú ugyan, de tollas és tojással szaporodik) a nőstény nevét használják az egész fajra; nemde, az „engedd ki a tyúkokat az udvarra!” felszólítás mellé nem kell odatenni „és a kakast”, mert anélkül is érti az a gyermek, hogy miről van szó. 

A házasságban élő emberpár tagjai: feleség és férj. Ha az asszony megtiszteli a férjét, akkor – harmadik személynek – ’uram’-ként emlegeti, de ez mintha kezdene kikopni a köznyelvből. A Lánchíd környékén már csak a ’párom’, a ’társam’ vagy a ’partnerem’ hangzik el ilyen esetben; e szavak eltakarják a valót, azt, hogy az illetővel csak úgy összeálltak, mint a gipsz. A ’férjem’-et csak a házassági kötelékben élő használhatja jogszerűen. ’Uram’-ként emlegetni a férjet? A valószínű válasz: „csak nem képzelitek, hogy az ő akarata érvényesül?!” 

A minősítés évtizedek múltán akár a ’vén hülye’ státusig süllyedhet, de kivételek is vannak. A nőkre vonatkozó efféle kifejezéseket – a személyi jogok védelmére hivatkozva – most nem sorolom, mert ami nem található meg az illemkódexben, azokat simán elhagyhatjuk. 

Annyit leszűrhetünk az eddigiekből, hogy a házaspár ellenkező töltésű egyedei vonzódnak egymáshoz, de ha nagyon feltöltődnek, akkor már a taszítás is gyakorta előfordul. Karinthy Frigyes így magyarázta ezt a jelenséget: miként is értenék meg egymást, hiszen mindkettő mást akar, a nő férfit, a férfi nőt. Nézeteltérést, vitát egy szigorú/kajla pillantás is kiválthat, e mögött az az egyszerű fizikai jelenség áll, hogy a szeretetet csupán egy szúnyogháló választja el a gyűlölettől, s azon pedig igen gyorsan átpattannak a szikrák.

Egy jónak tűnő házasságot is tönkre lehet tenni azzal, ha az anyós beleszól a dolgokba. Madách Imre és Fráter Erzsébet házassága is az anyós (Imre anyja) miatt ment gajdeszre: ellenezte a házasságot, s a későbbiekben is ő volt a konfliktusok gerjesztője.

Kényes egyensúly 

Egy-egy házasság csődjéhez… (Hoppá! Vajon mi a határvonal a csőd és a siker között? Ha a házastársak örömmel búcsúznak el egymástól a válóperi tárgyalás után, az sikernek számít-e vagy csődnek? Forduljunk csak a ’mindentudó’ internethez. Beírtam a keresőbe a „mi a sikeres házasság titka” kérdést, 1,25 millió választ kaptam rá. Picivel több a kelleténél, mert én csak egy jó válaszra gondoltam. Blindre kiválasztottam egyet, amivel egyet lehet érteni, csupán az volt a gond, hogy a választ egy ’pszichológus párterapeuta’ adta meg. Az én gyermekkoromban még nem ismerték ezt a szakmát, ezek szerint annyira elhülyült a világ, hogy pszichológusok kelljenek a reparációhoz? Furcsa. Az pedig még furcsább, ahogy az egyik – sztárként ismert – ’párterapeuta’ élete legnagyobb pofonjába szaladt bele: egy délután arra ment haza, hogy a cuccai halomban az ajtó előtt, s az ajtózár ki van cserélve. Téphette össze a diplomáját. – No jó, lássuk mit mondott Mókuska a sikeres házasságról. Szerintem nem a saját ötlete, mert ehhez hasonlót már a berdicsevi rabbitól is olvashattunk korábban. Aszongya: a házasság egy négylábú asztal: 1. érzelmi kötődés; 2. anyagi ügyekben való egyetértés; 3. közös érdeklődési terület; 4. a jól működő szexualitás. (No, s az a szempont, hogy milyen anya/apa válna az illetőből, hol maradt?)

A magyarázat szerint ha az egyik láb megrövidül, az asztal billegni kezd. Mi a teendő? Szerintem: az egyik lábat ki kell venni, mert a háromlábú asztal sosem billeg. – Továbbá: a konstrukcióba be kellene venni a Madách-faktort – a fiók szintjére, mert asztalláb már nem fér –: „kérd meg az édes jó anyádat, hogy ne szóljon bele!”)

Bocsánat a kitérőért, menjünk tovább.

Egy-egy házasság csődjéhez a két érdekelt fél is elegséges, nem kell oda még az anyós sem. 

Ötven évvel ezelőtt láthattuk – vagy olvashattuk – Edward Albee színdarabjait (Nem félünk a farkastól és Kényes egyensúly), amelyekről ezt írta a korabeli kritikus: „Ugyanaz a pokolbéli enteriőr tárul itt is elénk, csak itt már leszűrtebb, stabilizáltabb az infernó.” 

Mostanig csak az árnyékos oldalról beszéltem, holott az indítás rózsaszínűnek mutatkozott. Mindezt azért, mert a szerelmen (plusz megértésen és türelmen) alapuló, hetven évig is jól működő házasságról nincs mit írni; amellől nem hiányzik sem a tanácsom, sem a véleményem. 

Azt már az első öt évben megtanulják az ifjak, hogy a házasság nem gondtalan nászút, ahol hetekig egyéb sincs, csak szerelemcsütörtök, és a gondokat a wellness-szálloda alkalmazottai oldják meg, némi borravaló reményében. A könnyen adódó konfliktusokat könnyen el lehet kerülni, ha mindkét fél a megoldást keresi, és nem a maga igazának az érvényesítését. Menet közben kialakul az a – szükséges és elégséges – kompromisszumkészség, ami a megegyezés alapja. (Ha Györgyi a tengerre utazna, György pedig a hegyekbe, akkor a következő kompromisszum születik: a tengerre mennek, de a férj a túrabakancsát is elviheti.) 

Az erő ugyan a férfinél van, de a furfang a nőnél. Empirikus megfigyelések igazolják, hogy egy közepes adottságú fehérnép is könnyedén az ujja köré tudja csavarni a legokosabb férfit is. 

Okos nő jól tudja kezelni a férjét: 1. olyankor is képes megbocsátani neki, ha épp nem volt semmi vétke; 2. hagyja, hogy a férfi abban a tudatban éljen, hogy ő a főnök. Az okos férfi pedig nem ellenkezik, ráhagy mindent az asszonyra: főzést, mosást, takarítást, a kertet és az álla-tokat; ő az alantasabb munkát végzi: a kasszát és a demizsont kezeli. 

A ’két fél’ közötti zsörtölődést jól magyarázza a székely kapuhoz kötődő legenda, miszerint: amit a gazda a szekérrel a nagykapun az udvarra béhord, azt az asszony a köténye zsebében a kiskapun kiviszi.

A tartós ellentétek olyan válsághoz vezetnek, amiből nincs visszaút. Az elfajult állapot egy paradoxont rejteget, mely így szól: „rossz a rosszal, de rosszabb nélküle”. Tudok róla, hogy X. város Y. utcájában erre is volt már példa, tehát fölvehetjük a közhelyek közé. 

Régi idők bölcsessége érlelte az alábbi ’receptet’ is. Nagyanyáink azt tartották, hogy „egy nő legyen szakács a konyhában, szajha az ágyban és úrinő a társaságban.” Ha felcserélődtek a szerepek – szakácsnő az ágyban, szajha a társaságban és úrinő a konyhában –, akkor borult az asztal. 

Munkamegosztás 

Kezdetben a férfi dolga volt a házat és a családot megvédeni: elkergette az éhes oroszlánt és árvízkor tutajt ácsolt. Minden más munka az asszonyra hárult. Az idők folyamán módosult ugyan a munkamegosztás mértéke, de a legfontosabb dolog megmaradt: az asszony szüli és táplálja az utódokat (ez érthető, hiszen ’arra volt tervezve’). 

Kétségtelen, hogy a nőknek jutott a neheze, s azt is tudjuk, hogy a változást csak a 19. század vége hozta el. Példának okáért a 17. században a nők – a főrangúakon kívül – nemigen tudtak érvényesülni. Általában az első kérőhöz hozzáadták, hadd vigye. Jó esetben rendes férjet kapott, de az esetek többségében a teljes kiszolgáltatottság lett a nők osztályrésze. Válni nem lehetett, s az esetleges zsarnok férj haláláig gyötörte a feleségét. A pénz és a jogok a férfinél voltak, a nőnek egyetlen érvényesülési esélye volt: ha hirtelen megözvegyült. Giulia Tofana kitalálta ennek a legegyszerűbb módját: ’örökösödési púdert’ forgalmazott. Állítólag az általa gyártott méreggel valami hatszáz nadrágos embernek sikerült megrövidítenie az életét. A hölgyet végül elkapták, s 1659-ben halálra ítélték. 

A módszert a ’tiszazugi arzénes asszonyok’ is használták a 20. század első évtizedeiben; a fő maffiózó a falu bábája volt. Ők is a terhesnek számító rokonoktól szabadították meg a sorsukkal elégedetlen némbereket. A ’találékony’ emberek egyéb istentelen módszereket is kifundáltak. A termőföld elaprózásának megakadályozására kitalálták az egykézést, meg a rokonok közötti házasodást; egyik sem volt jó ötlet, mert két-három generáció után kamatostul jött a baj. Vagy kihalt a család, vagy a degenerált utódok nem tudták rendezni a birtokot. 

Mindez azt bizonyítja: a törvények és a jó szokások felrúgása előbb-utóbb visszaüt. A trükközés és a rafinéria csak időleges megoldásokat hoz, a komoly eredményeket az észszerű módszerek hozzák. 

A száz év előtti hagyományos családmodell: a férj dolgozott, az asszony háztartásbeliként élte le az életét. Rendezte a házat és nevelte a gyermekeket. A második nagy háború után újraosztották a szerepeket. A nők is munkát vállaltak (mert egy fizetésből nem lehetett fenntartani a családot), ezért nem maradhattak a gyermekek mellett. Szerencsére: Erdély városaiban még működtek a cselédpiacok, ahonnan pesztonkát lehetett fogadni. 

Manapság sem könnyű az élet, ha az idősebb családtagok – valamilyen oknál fogva – nem tudnak besegíteni. A 20-21. századi munkamegosztás megoldotta ugyan a nők egyenjogúsítását, de felborította a konzervatív családmodellt. 

Hoppá, megint elkalandoztam… Jó, akkor jövő héten folytatom. 

Marosvásárhely, 2020. július végén