Kezek

• 2015-05-05 13:10:37

• Nagy Székely Ildikó

Szabadtéri rendezvényeken, szűkebb körű, életről, lélekről szóló előadásokon, de sétatereken és utcai kirakatok előtt is fel-feltűnnek.

Szabadtéri rendezvényeken, szűkebb körű, életről, lélekről szóló előadásokon, de sétatereken és utcai kirakatok előtt is fel-feltűnnek. Tenyerük úgy olvad mindig össze, mint két egymásra, egymásba nyíló világ. Az 58 éves K. Sándort és társát, a 61. életévében járó Rózsikát egy tárlatnyitó utáni fogadáson szólítottam meg. Ámuldoztak azon, hogy mitől kívánkozna történetük a nyilvánosság elé, de nem hagyták kérlelni magukat. Az ősz hajú, zömök férfi már akkor dióhéjba zárta volna az életét, de aztán kiegyeztünk egy későbbi időpontban. Egy borongós délelőttön találkoztunk újra a Novemberi 7. piacon. Munkából jöttek.

– Van egy idős néni, akinek be szoktunk vásárolni, most is lötyögtetem itt a borvizesüvegeket, mert innen hozzá megyünk – szabadkozott a széles mosolyú, kalapos hölgy. Párja fiatalos lendülettel mutatta a közeli cukrászda felé vezető utat. Amikor letelepedtünk az egyik asztalnál, iratokat, személyazonossági és magyar igazolványt tett elém, és egy jókora kulcscsomót is előhalászott a táskájából.

– Hetente háromszor takarítani megyünk, a kulcsok egy része azokhoz a lakásokhoz szól. Meg egy török étterembe is besegítünk. Megéri nekünk, tudja, hogy van, kéz kezet mos. Kapunk egy kis pénzt a nyugdíj mellé, és valami finomsággal is mindig megkínálnak. Rózsika nagyon édesszájú, rajong a baklaváért – kacagta el magát Sándor, és magához húzta asszonyát.

– Hogy ismerkedtek meg?

– Tíz évvel ezelőtt a Kultúrpalotában tartott vallásos együttléteken találkoztunk. Nem tudom már, hogyan és miről kezdtünk el beszélgetni először, de nem is az a fontos. Jézus megfogta a kezemet és beletette a Rózsika kezébe. Azóta együtt vagyunk.

– Meséljenek egy kicsit a korábbi életükről – kértem. Újra Sándor szólalt meg:

– Én szerszámlakatos voltam, karbantartóként dolgoztam. Rózsika az Elektromarosnál húzott le 36 évet. Amikor találkoztunk, mindkettőnk mögött volt már egy tönkrement házasság. Régen nem sokat törődtem a lelki dolgokkal. Nem ittam, de sokat cigarettáztam, eljártam szórakozni. A 90-es években kezdett megváltozni számomra a világ. Addig nem nagyon hittem senkiben, semmiben, utána azonban kinyílt a szemem, ráébredtem, hogy nem az anyagi dolgok számítanak igazán.

– Az én életem és az édesapámé is ezt példázza – vette át a szót Rózsika. – Paniti származású vagyok, ott nőttünk fel a fiútestvéremmel. Anyám sokat betegeskedett, így ő inkább az otthoni tennivalókat végezte, apám pedig gazdálkodott. Emlékszem, mindig mentünk a mezőre kaszálni, hogy az állatoknak legyen ennivaló, én forgattam, gyűjtöttem a füvet. Volt, amikor a repülőtéren szorgoskodtunk, és láttam az ejtőernyősöket. Kezdetben a nagyszüleimnél laktunk, de apám úgy gondolta, hogy szűkösen vagyunk ott, meg sem tud rendesen fordulni a lovakkal az udvaron, ezért fáradságos munkával házat épített a családjának. Amikor a testvérem megnősült, apám példáját követve saját házat épített magának, és elköltözött otthonról. Aztán férjhez mentem egy paniti férfihoz. Szép lassan kiürült az apai ház, és azóta is ott áll kihasználatlanul. Az idők során annyira tönkrement, hogy már az állatokat sem tartanám ott. Pedig édesapám sok pénzt, időt áldozott rá, amíg felépítette.

– Gyerekeik vannak?

– A fiam Amerikában él – válaszolta Rózsika –, még katonakorában sikerült kijutnia a vízumlottóval. Két gyereke született. A lányom velünk lakik a Sándor garzonjában. Tőle is van egy unokám, aki az apjával él.

– A lánya, mióta elvált, egy kicsit depressziós lett, pedig szegényke nagyon okos, értelmes – szólt közbe Sándor. – Nem is igen tesz semmit egész nap, még a tévét sem nézi.

– Közös gyermekük nem született?

– Nem, pedig nagyon szerettük volna, és biológiailag sem lett volna lehetetlen – mosolyodott el a férfi.

– Sok helyen megfordulnak, mintha semmiről nem szeretnének lemaradni. Sosem fáradnak el? – tudakoltam.

– Valóban mindent kipróbálunk, ami felkelti az érdeklődésünket. Spirituális iskolába is jártunk egy időben, és most sem hagyjuk ki a különféle lelki órákat, elmélkedéseket. Meditálni is tanultunk. Én egyébként református vagyok, Rózsika katolikus. De mindenhova együtt megyünk.

– Úgy gondoljuk, hogy minden elmúlik, csak az az idő marad meg, amit a Jóistennel és egymással töltünk – tette hozzá Rózsika, aztán újra a férfi folytatta:

– Olyanok vagyunk, mint a gyermekek, mindenre rácsodálkozunk, minden érdekel. A nyugdíjasokkal kirándulni is szoktunk, tavaly Magyarországra jutottunk el velük. A Hifa Egyesületnél pedig önkénteskedünk, többek között a közlekedésben segítjük a mozgássérülteket. Kezdetben nehéz volt tolni a kerekes széket, de aztán Isten erőt adott, és most már meg sem érezzük a terhet. A hifásokkal táborozni is voltunk – foglalta össze Sándor a közelmúlt élményeit.

A beszélgetés végén azt is elárulták, hogy Rózsika a múlt évben első díjat nyert egy időseknek szervezett futóversenyen, Sándor pedig három éve január 6-án mindig megmerítkezik a Marosban.

Indulnom kellett, de ők még ott maradtak egymás mellett a hosszú, barna padon. Rózsika ujjai egészen eltűntek a férfi tenyerében, mint rügypáncélban az alvó szirmok.