Kiapadhatatlan élmény- és örömforrás

A 75 éves Gaál András a múlt hét végén a gyergyószentmiklósi Pro Art Galériában állította ki újabb képeit.

Ünnepi est a gyergyószárhegyi alkotótáborban… Gaál András a barát és pályatárs Márton Árpád társaságában

A 75 éves Gaál András a múlt hét végén a gyergyószentmiklósi Pro Art Galériában állította ki újabb képeit. Sokfelőlről érkeztek az érdeklődők, alaposan megtelt az L alakú terem, egyértelműen jelezve, hogy számos helyen tekintik magukénak a festőt és életművét. Jogosan, persze, a szülőfalu is, Gyergyóditró, a megyeszékhely, Csíkszereda is, ahol évtizedekkel ezelőtt iskolát teremtett, jelképesen és valóságosan, Gyergyószárhegy is, amely mindenekelőtt a hírneves alkotótábort köszönheti neki és alapító társainak, Marosvásárhely is, ahol a művészeti középiskolában jeles mesterek készítették fel későbbi sikeres pályájára, Kolozsvár, ahol tudását egyetemi szinten tökéletesítette, újabban Pannonhalma is, ahol az év egy részét töltik, és mióta ott vannak, ott is megpezsdült a festészeti mozgalom, de hadd ne folytassam, ez a kis írás jelzés kíván lenni csupán, hogy aki arra jár, feltétlenül nézze meg a tárlatot.

Pár régebbi és jóval több frissen készült alkotás kápráztatja el és mutatja fel sűrítetten mindazt, ami érték a fiatalos festő művészetében. Alig lépünk a galériába, máris bűvöletébe von olaj-, akril- és pasztellképeinek elragadó muzsikája, amely mostanság mintha a mélyebb regisztereket keresné, de így is derűvel, bizakodással áraszt el, és annyi színnel, harmóniával, ritmussal, érzelemmel, szépséggel vetíti ki a festő belső szűrőjén átlényegített látványvilágot, hogy azonnal azonosulni tudunk vele. A szülőföld mindig más és sohasem változó arca Gaál Andrásiassá válva is a miénk, magunk is olyannak látjuk, amilyennek ő, akinek talán már ki se kell ruccannia a tavaszi zöldbe vagy az ősz aranyába, úgyis telítve van élmények garmadájával. Mégis kimegy a természetbe, hiszen neki is éltető eleme, az tudja igazán feltölteni mondandóval, az gyarapítja annyira érzelmi, hangulati batyuját, hogy abból másoknak is bőkezűen osztogasson. Tájait képről képre úgy vesszük birtokba, mintha régi ismerős előtt állnánk meg, akiről tudjuk, hogy sokszor találkoztunk már, s megéltünk közösen egyet és mást, mégse jutnak eszünkbe a vele kapcsolatos konkrétumok. Hegyei, völgyei, erdői, kaszálói barátként ölelnek át, fontos számunkra, hogy érezzük, hozzájuk tartozunk, teljes bizonyossággal azonban nem vagyunk képesek megnevezni őket. A festő számára ugyanis nem az a fontos, hogy konkrétumaiban tegye felismerhetővé a látványt, hanem a táj lelkét, lényegét, jellegét kínálja föl a szemlélőnek. Erről a műkritikus Banner Zoltán egészen sűrítve így ír a festőről megjelent, pompás kivitelű Élet-Jelek Pallas-Akadémia-kötetben: „Gaál András önnön pályáján belül nem lassacskán, hanem valójában felgyorsult ütemben sűrűsödnek a – tulajdonképpen megfoghatatlan – pillanatképek jelekké, jelek rendszerévé. Három-négy év alatt elvégzi, megharcolja a maga egyszemélyes avantgárdját, s az egyöntetű színfoltokká és mértanias síkokká egyszerűsített kompozíciókban csak azt őrzi meg a felszín vagy légkör esetlegességéből, a látvány gyönyörű kuszaságából, ami állandó és örök érvényű, amit sem emberi kéz, sem természet, sem látószögek nem befolyásolhatnak – ami tehát tisztán festőileg igaz.”

Gaál András festői igazságai a 2000-es esztendőkben is a fentiek szellemében érvényesek, és ma talán még szebben ragyognak, mint bármikor. Gyergyói tárlata pedig annak is lenyűgöző szintézise, milyen szerencsés egyensúlyba kerülhet az eltelt cselekvő évtizedek átélt, kiharcolt bizonyosságainak nyugalma és a munkára ösztönző, csillapíthatatlan alkotó nyugtalanság. Még számtalan értékes képet hozzon számára a jövő!