Azt nem hiszem, hogy a választók tömege mind tehetségtelen, tehetetlen egyedekből áll, akik barmok módjára hajthatók az urnákhoz. Ezt, különösen az ismét közelgő parlamenti választások előtt, jó volna tudomásul venni.
Negyven éve költöztem egy háromszobás lakásba, a város központjához közeli, akkoriban úrinak gondolt tömbházba. Nem kiutalással, kemény állami hitelfelvétellel (8%-os, majd 5 %-os kamattal, miközben az infláció közel nulla volt!), öt- és húszéves futamidővel megvásárolt „blokklakásba”. Tehát nem 1990 után, szinte ingyen vásárolt lakást „kaptam” a román államtól, hanem megdolgoztam érte. Családommal és sok-sok ezer, döntő többségükben magyar nemzetiségű polgártársammal együtt. Igazán nem akarok újabb „frontot” nyitni a magyar–román viszonylatban, de azért csak meg kell jegyeznem, hogy akkoriban a mi blokkunkban, de a többi, a hetvenes évek elején épült tömegszálláson is, amelyek fizetésesek voltak, legalább 80%-os volt a magyar nemzetiségűek részaránya, hiszen román nemzetiségű falusfeleink, különösen a Vegyipari Kombinát idepottyantása (1964) után, ingyen és letelepedési támogatásokkal megspékelve jutottak lakáshoz, amelyeket aztán 1990 után szimbolikus áron meg is vásároltak. Tegyem hozzá: folyamatosan ide telepített orvosok, tanárok, rendőrök, katonatisztek és teljes családjuk tömege színesítette az akkor még magyar többségű várost. Előjog volt román nemzetiségűnek lenni Marosvásárhelyen, bár ezt mára sokan nem szívesen olvassák-hallják.
A 2000-es évek elején, az immár jól kialakult lakóközösségünk (magyarok és románok békés egyetértésben) úgy döntött, hogy különállóan gazdálkodik, mert a Budai negyed (Grădinarilor) egészéhez képest úgy gondoltuk, sikerül hatékonyabban vigyázni közös érdekeinket. Ennek az önállósodási lépésnek egyik következménye volt, hogy 2008-ban elsők között vállaltuk az egyéni mérésen alapuló, úgynevezett vízszintes fűtési rendszer kiépítését, lakásonként átlagban több mint 2 ezer lejt fizetve ezért (a belső szerelés ára, a gerincet az Energomur, a városi tanács alá rendelt cég végezte közpénzből és kormánytámogatásból). Az akkor még működő Energomur tisztességes munkát végzett, a rendszer jól és takarékosan működött, adósságokat lakótársaimmal együtt nem hagytunk felhalmozódni. Megjegyzem, akik a napokban azzal érveltek, hogy nem csak a polgármesteri hivatal tartozik a szolgáltatónak (E-Star, előtte RFV), hanem a lakosok is, elfelejteni látszanak, hogy az esetleges tartozások okán a szolgáltató bármikor felfüggeszthette EGYÉNILEG a rossz fizetőt, de a rendszer működését és a rendszeresen fizető lakókat ez az esetleges felfüggesztés nem érintette! Azért vetettem ezt közbe, mert semmiképpen nem szabad a hivatal tartozását egy napon emlegetni az esetleges, bizonyára valósan létező, lakossági tartozásokkal.
Miután az előbbi Marosvásárhelyi Tanács és az előző Polgármesteri Hivatal „áldásos” tevékenysége csődbe vitte az Energomurt, azt reméltük 2010 őszén, hogy az új szolgáltató (RFV) által vállalt fejlesztések továbbra is megfelelnek egyszerű fogyasztói elvárásainknak.
Bár ez nem a reklám helye, de el KELL mondanom, megerősítve az eddig lapunkban megjelent, más lakónegyedi véleményeket, hogy teljes mértékben elégedettek voltunk mind az új nevű (immár E-Star) szolgáltató hozzáállásával (udvarias, kétnyelvű (!) tájékoztatók), mind a szolgáltatás minőségével, mind a költségeknek a szerződés szerint (!) betartott szintjével.
Midőn folyó év júniusában, a helyhatósági választások után néhány nappal, a melegvíz-szolgáltatást egyoldalúan kénytelen volt a szolgáltató beszüntetni, számunkra világossá vált, hogy az egyetlen ok a városga(ráz)da újabb bosszúja azok ellen, akik vagyunk olyan arcátlanok, hogy jogos követeléseinket hangoztassuk. Bizonyára úgy gondolja, hogy a Város akkor nyer, ha minket, akik a távfűtésen maradtunk, azzal büntet, hogy a törvényesen megszavazott támogatási összeget, amelyet az E-Starnak kellett volna hónapokkal előbb és folyamatosan átutalnia, megtartja magasztosabb célokra. Például tovább folytathatja az esztelen piskótakövezést, nagyszabású, de hatásaiban át sem gondolt útépítéseket, parkolószélesítéseket hajt végre, vagy éppen még évekig toldozgatja a Színház teret, hiszen ebben nagy gyakorlata van, amint a többszörösen átadott, de a város lakói által alig használt, Dózsa György utcai gyalogos aluljáró ékesen bizonyítja.
Számunkra, lassan két hónapja érintettek számára, az is egyértelmű, hogy a város jelenlegi tanácsosai, annak friss tagjai és ugyancsak friss alpolgármesterei nem vonhatók felelősségre a történtekért. Jó szándékuk ellenére sem fogják tudni megoldani a kérdést, hiszen a 12 éve regnáló polgármester ugyanennyi év alatt bizonyította, hogy aláírói golyóstolla csak saját akaratának és nem holmi tanácsnak engedelmeskedik. A tucatnyi év alatt hol a repülőtérre, hol a marosvásárhelyi színházra, hol a regionális szeméttelepre, hol a terelőútra nem volt hajlandó átutalni a tanács által megszavazott összegeket sem.
Országunk jelen állapotát látva ne csodálkozzunk azon, hogy a Számvevőszék, a Prefektúra, a Miniszterelnöki Hivatal mindeddig folyamatosan szó nélkül hagyta ezeket a durva visszaéléseket. Elhangzottak ugyan itt-ott utalások arra, hogy rendet tesz valamely arra hivatott intézmény a város költségvetésében, de ezek mindmáig csupán legfennebb jó szándékú, de teljesen hatástalan nyilatkozatok voltak. Egy felelős (?) helyzetben volt és maradt személytől viszont azt a cinikus véleményt voltam kénytelen hallani, hogy ebben a nagy nyári melegben a víz nem is tud hideg lenni. Jó volna, ha meglátogatna illetékes elvtárs egy magatehetetlen, beteg férjét-feleségét vagy mozgásképtelen szülőjét-rokonát ápoló nyugdíjast, aki maga is nehezen éli mindennapjait és kénytelen a forróságban konyhagázzal melegíteni a vizet, mérgezni lakását, cipelni a nehéz edényt, de akár a csecsemőjét tisztába tevő fiatal szülőt is megkérdezhetné, hogy viseli ezeket az állapotokat?
Fogyasztói jogokról teljesen fölösleges szót ejteni: a rendszeresen, évek-évtizedek óta hátralékkal nem rendelkező családok ezreit meg lehet alázni, hiszen maholnap úgyis kiköltözni kényszerülnek a temetőbe, tehát szavazatukra sem lesz szükség.
Bár senki sem kért fel ezeknek a gondolatoknak a megfogalmazására, szégyenkezve találkozom szomszédaimmal, akik bizony nem felejtik el, hogy magam sem szereltettem kis kazánt lakásomba, sőt, lebeszéltem őket erről. Megtehettem volna, mert bár vagyont nem gyűjtöttem, anyagilag az átlagnál jobban állok, mégis a szolidaritást választottam. Nem csak szociális meggondolásból, de környezetem védelme és technikai rációm is erre késztettek.
Mára viszont KIHŰLT bennem a lelkesedés, akár a víz, amely vigasztalanul csordogál június 12-e óta, hidegen. A kihűlt bizalmat választottjaink iránt sokkal nehezebb lesz felmelegíteni, mint a vizet, ahogy azt az egyre gyakoribb fúrással még a távfűtő rendszeren maradt szomszédaim jelzik: máris szerelik a kiskazánokat, okafogyottá téve minden igyekezetet arra, hogy megmentsék ezt a halódó rendszert.
Amíg el nem felejtem: biztosan sokan emlékszünk arra, hogy évekkel ezelőtt milyen ádáz vita volt arról, hogy a tanács nem engedi leválni a lakókat a távfűtési rendszerről, mert például az Egyesülés negyedben valamilyen nagyszabású és hatalmas összegekkel megtámogatott fejlesztésbe fogtak és horribilis büntetéssel akarták kierőszakolni a rendszerben maradást. Ezért gondolom jogosnak kijelenteni ismét: a frissen választott tanácstagokat nem érheti ebből a szempontból bírálat, de aki(k) ott tevékenykedtek az előző mandátumok alatt, azok bizony alaposan belenézhetnének a tükörbe. Ha pedig nem tetszik, amit ott látnak, csak arra kérem őket, legalább ne nézzenek hülyének mindenkit, aki egyszerűen képtelen megérteni, miért van az, hogy miközben majd mindenkinek egyre rosszabbul megy, választottjaink többségének folyamatosan egyre jobban.
Mert azt nem hiszem, hogy a választók tömege mind tehetségtelen, tehetetlen egyedekből áll, akik barmok módjára hajthatók az urnákhoz. Ezt, különösen az ismét közelgő parlamenti választások előtt, jó volna tudomásul venni.
