Kilométer/álom

Tamás nagyra nőtt egy év alatt, talán túlságosan is nagyra. Tavaly ősszel, utolsó találkozásaink idején a vállamig is alig ért a sovány, kék szemű fiúcska, most pedig, a Brightonban töltött esztendő után, valósággal fölém magasodott. Csak izgága tekintete maradt a régi, és mosolya, amit a viszontlátás pillanata csalt elő. 

– Milyen Anglia? Jó ott? – kérdeztem mindjárt a beszélgetés elején. 

– Itt jobb, sokkal – érkezett a tőle megszokott gyors, rövid válasz. Aztán mégis mesélni kezdett. 

– Amikor múlt nyáron megtudtam anyuéktól, hogy kimehetek hozzájuk, borzasztóan megörültem. Tudod, ők már fél évvel korábban elkezdtek Angliában dolgozni, és ahogy telt az idő, egyre jobban hiányoztak. Esténként a facebookon „találkoztam” velük, és olyankor mindig szuper helyeket mutattak a „kinti” világból. Élőben addig sosem láttam a tengert, úgyhogy arra voltam kíváncsi leginkább. Persze, kicsit nehéz volt elválni mamáéktól, mert anyumék távozása után nagyon megszoktam náluk, de azért vártam az indulást. Aztán valahogy mégsem akaródzott repülőre szállni. Nem azért, mert féltem volna, hanem mert úgy éreztem, túl sok mindent hagyok itt. Főleg a barátaimat sajnáltam. 

– De, gondolom, nem egyedül utaztál. 

– A néném és mamám is elkísért. Ők aztán két hét múlva visszajöttek. Akkor megfordult a fejemben, hogy jó lenne velük tartani, de persze nem lehetett. 

– Valami nem tetszett kint vagy csak honvágyad volt? 

– Nagyon hiányoztak az itthoni arcok, helyek. Egyébként minden szép ott, tiszták az utcák, kedvesek az emberek. Nem beszéltek félre anyuék, amikor azt ígérték, hogy jó helyre kerülök. Anglia déli részén van ez a város, az ország legmelegebb részén. Csodálatos a tengerpartja, ráadásul London is közel van, mindössze egy óra vonattal. Az egyik hétvégén oda is ellátogattunk a szüleimmel, Brightonban pedig többször voltunk vidámparkban is. De sok idő nem jutott közös programokra, ugyanis mindketten dolgoznak. Anyum takarítani jár, apum árumozgató egy multinacionális cégnél. 

– Kivel maradtál, amikor a szüleid munkában voltak? 

– Legtöbbször egyedül, máskor meg egy ismerős házaspárral, akikkel közösen béreljük a lakást. Sajnos, gyerekük nincs, így nemigen volt társaságom. Szabadidőmben többnyire a számítógép előtt ültem, és az itthoni barátaimmal beszélgettem, játszottam az interneten. 

– Az iskola milyen Angliában? 

– Egyedül a suli jobb ott, mint itthon. Nagyon tetszett, hogy külön szekrényem van a folyosón, ahol a holmimat tarthatom. Ami pedig a legfontosabb, a tanárok első perctől nagyon kedvesek, megértőek voltak velem, és az osztálytársaim is hamar befogadtak. Pár hét múlva már úgy „szelfiztem” velük az új egyenkosztümömben, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Mindenki értékelte, hogy két osztályt átugorva is igyekszem megállni a helyem. 

– Hogyhogy átugorva? 

– Tavaly ötödik osztályt kellett volna kezdenem, ehelyett egyből hetedikbe írattak. Erre azért volt szükség, mert az angliai gyermekek nem 7, hanem 5 évesen mennek első osztályba.

– Nem volt nehéz?

– Nem annyira. Angolul már korábban is elég jól tudtam, így nyelvi nehézségeim nem voltak. Ha elakadtam a tanulásban, a sulistársak segítettek. Délben együtt ebédeltünk az iskolai menzán, és csak késő délután, a közös leckeírás után vitt haza a busz. Akkorra, igaz, mindig annyira fáradt voltam, hogy alig léptem be a lakásba, már estem is be az ágyba. De így legalább gyorsabban telt az idő. 

– Milyen volt hazajönni Vásárhelyre?

 – Fantasztikus. Azt reméltem, hogy már karácsonykor repülünk, de a szüleim nem mehettek szabadságra, így még több mint fél évet várnom kellett. De megérte. Augusztus elsején érkeztünk. Nagyon jó volt arra gondolni, hogy egy egész hónapot itt tölthetek. Egyszerre szerettem volna elmenni az összes kedvenc helyemre, a Víkendre, a Somira, mindenhova. Mondták is a barátaim, hogy olyan nyugtalan vagyok. De lassan belerázódtam az itthoni ritmusba. 

– Ma indultok vissza, ugye? 

– Igen, valamikor este. Most nem repülővel megyünk, hanem azzal a kocsival, amit Angliából hozott apum. Így legalább nem vagyunk annyira időhöz kötve. Azt mondják, 24-25 óra lesz az út. Valahol majd hajóra is szállunk. Azon sem utaztam még. 

– Kicsit azért várod, hogy visszatérj Angliába?

– Nem is tudom… Inkább itthon maradnék. Igaz, hogy Sophie, a brightoni barátnőm már nagyon vár. Meg az iskola miatt is mennem kell. 

– Jövő nyáron biztos hazajösztök még – mondtam, miközben Tamás már szedelőzködött. 

– Hát, igen. És már azt is tudom, hogy hogyan gyorsítsam fel addig az időt. Kaptam mamáéktól egy biciklit, azzal majd mindennap kimegyek egyet tekerni, és közben számolom a kilométereket. Fel is írom a megtett távolságokat. Marosvásárhely Brightontól körülbelül 2700 kilométerre van. 

Mire a megtett távokból kikerekedik ez a szám, a valóságban is hazaérkezünk.