Apró ujjaikban bölcsességgel kutakodnak egykori építményeink maradványaiban, és láthatatlan kövek, virágok, sárkánytojások között egyszer csak megtalálják a hitet.
– Nézz az orrod elé! – nincs is olyan kisgyerek, akit ne figyelmeztetett volna erre legalább egyszer egy féltő, ingerült hang. Mi lesz ebből a babszemből, ha folyton csak bárányfelhőket terelget vagy képzeletbeli sárkányralit bámul, ahelyett hogy saját lépteire, az útjába kerülő akadályokra figyelne? – szegezik mindegyre önmaguknak a kérdést az aggódó „nagyok”, és talán meg sem fordul a fejükben, hogy inkább örülni kellene az égre kacagó, faágon hintázó, lepkekönnyű tekinteteknek, annak a felelősségektől még nem terhelt, feltétel nélküli boldogságnak, amely születése pillanatában minden embernek megadatik. Arcokból, gyermekarcokból épült bennem fal az évek során. Legbelül egy barna copfosé – dohányvirágok, tátingók között röpködtek nyaranta ökölnyi, fehér masnijai –, aztán egy naptejillatú kisfiúé – hosszú perceket álltunk egymás mellett szégyenlősen a tengerparti Pepsi-sorban –, egy szutykos, szúrós szemű legénykéé – a vonat ablakához nyomta orrát, úgy figyelt, míg anyja újra meg újra megpróbált rávenni a székelykocsárdi gyűrűcserére –, egy vézna, mosolygós kislányé, aki valahol Aranyosgyéres és Ludas között szegődött hozzám, egy aprópénzekből terepjárót építő lurkóé – úgy tologatta találmányát a járdaszegélyen, hogy mindenki lássa, ha estére be is borul, ezen a délelőttön az ő feje fölött a legfényesebb a világ –, egy kimondhatatlan érzésekből, érintésekből lett, első sírásában magasra emelt, napfénytestű kicsi emberé, aki számomra egy csapásra rendbe tette a világ dolgait. Ő tehet róla, hogy gazdag vagyok – úgy is, akkor is, ha éppen csak egy kiflirevaló lapul a táskám mélyén. Homoktortás kezeivel belém kapaszkodik, ötszirmú szürke virágokat fest frissen mosott farmeremre, úgy emel át a legnagyobb gübbenőkön. Közös létünk kezdetétől tudom: nincs nála nagyobb védelem. És ez a felismerés kivétel nélkül minden gyermekre igaz. Nincs náluk nagyobb erő természeti, gazdasági és egyéb katasztrófák idején. Apró ujjaikban bölcsességgel kutakodnak egykori építményeink maradványaiban, és láthatatlan kövek, virágok, sárkánytojások között egyszer csak megtalálják a hitet. Azt, amit hátsó zsebben hordva észrevétlenül szoktunk elhullatni. Engednünk kell, hogy visszaadják nekünk, egyébként sohasem leszünk biztonságban. Ahogy akkor sem, ha „az apróság többet fogyaszt” félelmével inkább lakásfelújításra, szépkori világ körüli sétára gyűjtünk, és elfordítjuk a fejünket, ha a felhőn túli tekintetek közül az egyik éppen hozzánk kívánkozik.
